Aznap reggel teljes csendre volt szükségem. Teljes, mély csendre. Egy pillanatra el akartam tűnni. Kiszállni a világból. Elmenekültem a városból, a lakásból, a zajból — és az erdőbe indultam. Cél nélkül, térkép nélkül. Csak mentem. Szívtam a nedves levegőt a fák között, és hagytam, hogy a gondolataim eltűnjenek a lombok susogásában.
Az erdő csendes volt. Olyan csend, amit az ember hall. Minden lépés ropogott a tűleveleken. A madarak távolról, majdnem vonakodva daloltak. Lassan mentem, figyeltem a fényt, ahogy a ágak között átszűrődött, és először hosszú idő után nem éreztem nyomást.
Aztán megláttam.
Egy fát. Egyszerűt? Első ránézésre igen. Nem túl magas, semmi különös. De valami megállított rajta. Láthatatlan feszültség a levegőben. Valami olyasmi, mint… jelenlét. Ott állt, mintha örökké ott lenne. Mozdulatlan, mégis különös energiával telve. Úgy éreztem, néz engem.
Nem tudtam miért, de elővettem a telefonom, és meg akartam örökíteni a látványt. Az alakját, ahogy a ködben eltűnik. A kompozíció tökéletes volt. Megemeltem a telefont, fókuszáltam — és ekkor történt.
Valami megmozdult a lencsén keresztül.
Apró mozdulat. Majdnem láthatatlan. Azt hittem, csak a szél. De nem a szél volt. A fa nem mozdult. A levelek sem remegtek. Csak… a képen ott volt egy apró alak.
Eleinte azt hittem, egy gyerek. Talán eltévedt. De az arcát nem lehetett látni. Csak egy körvonal. A fa mellett állt, mintha abból lépett volna elő. Eredetileg ki akartam kiáltani, megszólítani. De egy hang sem jött ki a torkomon. A testem megdermedt, a lélegzetem megállt.
Ez egy alak volt a ködből. Átlátszó. Szinte valószerűtlen. De a szemek — vagy amit szemeknek véltem — figyeltek engem. És ebben a pillantásban volt valami, amit nem tudok szavakba önteni. Szomorúság. Kérés. Tudás.
Felém emelte a kezét. Lassan. És az erdő felé mutatott. Menjek? Nem tudtam. Megtettem egy lépést előre — és ekkor eltűnt. Szó szerint. A kép üres volt. A fa ugyanott állt csendesen. Semmi alak. Semmi köd.
Álltam ott mereven. A szívem zakatolt. Megpróbáltam újra megnézni a képet. De az… nem létezett. A galériában nem volt semmi. Egyetlen nyom sem.
Más úton indultam haza, gyorsabban, csendesen. Azóta nem tértem vissza arra a helyre. De sosem felejtettem el. Tudom, mit láttam.
És talán, csak talán… az valami olyasmi volt, amit az ember nem a szemével lát, hanem a lelkével.
Valami, ami csak azoknak vár, akik valóban megállnak.
A csendben.
Отправить ответ