Vera mindig is hitt abban, hogy a reggel különleges, szinte szent pillanat. Olyan idő, amikor ellophatsz néhány meleg, őszinte, gyengéd percet. Imádott csendben belépni a hálószobába, Volodja fölé hajolni, és érezni az ő még álmos ölelését. A hivatalos út rövid volt – csak öt nap – de számára örökkévalóságnak tűnt. Leginkább a kislánya, Szonja hiányzott neki. Amíg távol volt, a gyermekre egy megbízható dadus vigyázott, Volodja pedig természetesen a „családfő” volt.
A liftben Vera a tükörfalakban megigazította a haját. Egész jól nézek ki, gondolta. Már nem húszéves nimfa, de még mindig olyan nő, aki tudja, hogyan keltse fel a figyelmet. A lift lassan haladt, szíve pedig egyre gyorsabban vert az izgatottságtól.
Elővette a kulcsait, és úgy döntött, halkan lép be, hogy meglepje őket, ha még alszanak. Az első zár – kattanás. A második – kattanás. Az ajtó halkan kinyílt, és ő belépett a félhomályos előszobába.
Akkor valami furcsát vett észre: a fogas mellett egy pár elegáns, magas sarkú női cipő állt. Szépek voltak, nőiesek… de teljesen ismeretlenek.
Nem lehettek a dadusé – ő idősebb volt, és mindig csak kényelmes, lapos cipőt viselt. Kellemetlen borzongás futott végig a mellkasán.
Tett néhány lépést, amikor hirtelen kinyílt az egyik szoba ajtaja. Egy nő lépett ki rajta, akit Vera még soha nem látott. Egy fürdőköpenyt viselt – méghozzá nem akármelyiket, hanem Vera saját fürdőköpenyét. A lábán – Vera puha papucsai. Ápolt arca volt, magabiztos, sőt szemtelen tekintettel.
— Ó, már haza is jöttél… — mondta az ismeretlen nő enyhe fölénnyel a hangjában. Aztán a konyha felé fordult és odakiáltott: — Drágám, itt van a feleséged! Nem mondtad neki, hogy most már én lakom itt?
Vera megdermedt. A fejében kérdések kavarogtak: Mi történik itt? Ki ez a nő? Hol van Szonja?
— Elnézést… ön kicsoda? — kérdezte, próbálva elrejteni hangja remegését.
A nő gúnyosan elmosolyodott, és figyelmen kívül hagyva a kérdést, így szólt:
— Talán egyelőre beköltözhetnél a gyerekszobába. Legalább addig, amíg el nem váltok.
Ezek a szavak pofonként érték. Vera mozdulatlan maradt, de belül már nőtt benne a harag hulláma. Minden valószerűtlennek tűnt, mintha valaki más életét nézné.
A konyhából léptek hallatszottak. Az ajtóban megjelent Volodja – fésülten, pólóban, bűntudatos és ideges arccal.
— Vera… beszélni akartam veled… — kezdte.
— Beszélni? — tett egy lépést felé, érezve, hogy remeg a keze. — Azt akartátok, hogy hazajöjjek, és ezt találjam?
Volodja lesütötte a szemét. Az ismeretlen nő, mintha mi sem történt volna, kávét töltött abból a porcelánkészletből, amit Vera és ő együtt vásároltak a házasságuk első évében.
Abban a pillanatban Vera úgy érezte, hogy az egész világa összeomlik. Minden emlék, az együtt töltött évek, a lányuk születése – mind eltűntek egyetlen reggel alatt.
Még nem tudta, mit fog tenni. Kiabálni fog? Elmegy? Magához veszi Szonját, és örökre bezárja maga mögött az ajtót? Vagy marad, és harcol azért, ami az övé? De egyvalami biztos volt: ez a nő nem csak látogatóba jött. És a háború még csak most kezdődött.
Отправить ответ