A júniusi nap finoman cirógatta a hideg márványt, a sírkövek halvány fényben csillogtak. Karina lassan sétált, lehajtott fejjel, kerülve, hogy a fényképekre nézzen — életek, amelyek már régen véget értek. Nem azért jött, hogy emlékezzen vagy gyászoljon. A célja sokkal sötétebb volt. A temetőkben gyakran hagytak ételt — gyümölcsöt, édességet — a halottak tiszteletére. Egyeseknek ez az emlékezés jele volt. Neki ez a túlélés kérdése.
A terhessége megnehezítette a lépteit, múltja pedig kőkemény fáradtságot vésett a tekintetébe. Három hete szabadult a börtönből, ahol lopásért ült. A szabadság azonban illúziónak bizonyult: munka nélkül, egy családdal, amely hátat fordított neki, és barátokkal, akik úgy tűntek el, mintha soha nem is léteztek volna. Minden nap küzdelem volt egy falat kenyérért.
Aznap csak egy rövid sétát tervezett — az ereje végén járt. Egy díszes sírnál, amelyet friss virágok és faragott emlékmű díszített, észrevett valami sötétet a pad alatt. Amikor közelebb ment, látta, hogy egy bőrpénztárca az. A szíve megremegett.
Körbenézett — senki nem volt a közelben. Felvette, és érezte a súlyát. Nehéz… biztosan van benne valami. Ujjai remegtek. Már elképzelte, ahogy kenyeret, tejet, talán valami édességet vesz. Egy halk katt, és a kapocs kinyílt — a pénz reménye azonban azonnal szertefoszlott.
Nem voltak benne bankjegyek. Sem aprópénz. Csak néhány megsárgult fénykép, gondosan összehajtott levelek, és egy gravírozott jegygyűrű.
Karina homlokát ráncolta. A képeken egy negyvenes éveiben járó férfi látszott, mosolyogva egy nő és egy kisfiú mellett.
Kibontotta az egyik levelet. A kézírás finom volt, rendezett — nyilvánvalóan női kéz írása. Az első sorok szíven ütötték:
„Drágám, ha ezt olvasod, akkor már nem vagyok többé. Tudom, hogy mindig ott leszel a fiunk mellett. Vigyázz rá, és emlékezz: jobban szerettünk téged, mint az életünket…”
A mellkasa összeszorult. Ujjai megérintették a gyűrű hideg fémét, a szégyen és szomorúság hulláma pedig elárasztotta. Eszébe jutott, amikor még ő is családról, otthonról, melegségről álmodott… ehelyett börtönfalakat, magányt és bizalmatlanságot talált.
A gyerek fényképe hátoldalán kis üzenetet látott: „A fiamnak az 5. születésnapjára. Apa szeret téged.” Ez már nem egy elveszett tárgy volt — ez valaki életének egy darabja, amit itt hagytak a sírnál a szeretet és veszteség jelképeként.
Karina lassan becsukta a pénztárcát. Felvillant a fejében egy gondolat — eladni a gyűrűt, pénzt kapni érte, és ételt venni. De ezzel együtt valami más is megjelent — sok év után először érzett lelkiismeret-furdalást.
Visszatette a pénztárcát a helyére, óvatosan letörölte róla a port, és halkan suttogta:
— Bocsáss meg…
A könnyei végiggördültek az arcán, összekeveredve a porral. Elment, de valami benne megváltozott. Talán először értette meg, hogy az életet más irányba is lehet terelni — nem erkölcsből vagy a büntetéstől való félelemből, hanem azért, mert még a legelveszettebb lelkek is dönthetnek úgy, hogy egy kicsit tisztábban élnek.
Aznap este üres kézzel tért vissza az albérleti szobájába — de egy váratlan elszántsággal. Másnap munkát keres. Padlót mosni, árut pakolni — bármi jobb, mint újra elveszíteni önmagát.
Karina tudta, hogy hosszú út áll előtte, de most már volt oka harcolni — nemcsak a gyerekért, akit a szíve alatt hordott, hanem azért is, hogy egyszer újra a tükörbe tudjon nézni, szégyen nélkül.
Отправить ответ