
Vasárnap délelőtt volt, forróság, mintha kemencében lettünk volna. A lányommal a szekrény mélyén találtunk egy régi felfújható úszógumit, és spontán úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóhoz. Évek óta először. Csak mi ketten.

Előkerestem a szekrény aljáról a kedvenc piros, egyrészes fürdőruhámat. Kissé kifakult volt, de még mindig jól állt. A tükörbe néztem, és elmosolyodtam. Nem mint egy modell, hanem mint egy nő, aki tudja, ki ő.
Amikor a lányom meglátott, megtorpant.
– Anya… tényleg? Ebben? – mondta enyhén gúnyos hangon.
Felkaptam a szemöldököm.
– Mi van vele?
– Hát… nem vagy már egy kicsit túl öreg a fürdőruhához? Ilyenhez?
Megdermedtem. Nem sértődötten, csak meglepetten.
Ezt nem egy idegen mondta az utcán.
Ezt a saját lányom mondta.
Nem válaszoltam semmit. Fogtam a törölközőmet, felvettem a napszemüvegem… és elindultam.
A tónál leterítettük a plédet. Körülöttünk fiatalok, gyerekek, idősek – hétköznapi emberek. Felálltam, levettem a ruhámat, és bementem a vízbe.
Minden kifogás nélkül. Szégyenérzet nélkül. Anélkül, hogy azon gondolkodtam volna, mit gondolnak mások.
Úsztam. Nevettem. Alámerültem. Mint régen.
És tudod mit? Senki sem nézett meg. Senki sem mutogatott. Mindenkinek megvolt a maga baja.
Amikor visszamentem a plédhez, a lányom hallgatott. Aztán azt mondta valami olyat, amit sosem felejtek el:
– Tudod, anya… talán csak irigyeltelek, hogy van benned bátorság fürdőruhát viselni… és nem érdekel, mit gondolnak.
Elmosolyodtam.
– Ez nem bátorság, kicsim. Ez szabadság.
Azt a napot mindketten megjegyeztük.
Ő megértette, hogy a kor nem szégyen, hanem erő.
Én pedig újra emlékeztettem magam, hogy anyának lenni nem azt jelenti, hogy le kell mondanom önmagamról mások elvárásai miatt.
Ha legközelebb valaki megkérdezi, hogy „nem vagyok-e túl öreg” valamihez – elmosolyodom.
És simán elmegyek… fürdőruhában.
Отправить ответ