Egy kis élelmiszerboltot vezetek Brno szélén. Mindenki ismer arrafelé.
Reggeltől estig árulok kiflit, tejet, cigarettát – és néha egy jó szót is.
Húsz év után azt hinné az ember, hogy a vásárlóit úgy ismeri, mint a saját családját.
De az utóbbi hónapokban valami nem stimmelt.
Eltűnt az áru, nem stimmeltek a bevételek.
Nem sok – de épp elég ahhoz, hogy észrevegyem.
Elkezdtem gondolkodni: számolási hiba? Elfelejtett blokkok? Vagy…?
Néhány álmatlan éjszaka után úgy döntöttem: rejtett kamerát szereltem fel a pénztár fölé.
És vártam.
Az első nap semmi. A második sem.
A harmadik napon, mikor visszanéztem a felvételt, szóhoz sem jutottam.
A képen Zuzka volt – az eladónőm.
Több mint három éve dolgozott nálam. Mindig kedves volt, megbízható, a vevők szerették. Én is kedveltem.
De a videón teljesen egyértelmű volt: kinyitotta a kasszát, kivett egy bankjegyet, és gyors mozdulattal zsebre tette.
Tíz perccel később újra. És megint.
Ott ültem az irodában, néztem a képernyőt, és nem hittem a szememnek.
Nem a pár száz koronányi pénz miatt – hanem mert a bizalom, amit felépítettünk, élő adásban omlott össze.
Másnap félrevontam. Nem vádoltam. Csak megmutattam neki a felvételt.
Nem sírt. Csak annyit mondott:
„Már nem tudtam, merre tovább…”
A férje elhagyta, két gyerekkel maradt egyedül, az adósságai nyomasztották.
Azt hitte, hogy pár száz korona hetente „úgysem tűnik fel senkinek”.
Nem jelentettem fel. De el kellett mennie.
Nem bosszúból. Hanem mert többé nem tudtam volna bízni benne.
Azóta a kamera mindig be van kapcsolva.
De amikor néha rápillantok, azt kívánom, bárcsak soha ne mutatna semmit.
Mert néha az igazság nehezebb, mint bármilyen hazugság.
Отправить ответ