A hatalmas esküvői terem halkan zsongott a beszélgetések morajától. Néhány percen belül kezdődött volna a szertartás. A levegőt friss virágok illata töltötte meg, halk selyemsusogás és pohárcsengés hallatszott. A vendégek ünnepi ruhájukban beszélgettek, fotózkodtak, és izgatottan várták, hogy az ifjú pár végre kimondja a várva várt „igen”-t.
Ő ott állt mellette, a kezét fogva. A ruhája felhőként terült el körülötte, hosszú fátyla majdnem súrolta a padlót. Arcán mosoly ragyogott, de a szemében enyhe nyugtalanság árnyéka csillogott – olyan finom, hogy csak a legfigyelmesebb néző vehette volna észre.
– Minden rendben lesz – súgta a vőlegény, gyengéden megszorítva az ujjait.
Ő alig észrevehetően bólintott. De épp abban a pillanatban… történt valami. Valami, amitől megállt a szíve.
Valami megmozdult.
Nem a vendégek között. Nem mögötte. Hanem a ruhája alatt.
Először alig észlelhető volt – mintha valaki finoman megérintette volna belülről az anyagot. A menyasszony megremegett, ösztönösen hátralépett. A vőlegény azonnal észrevette.
– Mi történt? – kérdezte kissé aggodalmas hangon.
Mielőtt válaszolhatott volna, a mozgás megismétlődött – ezúttal erősebben. A ruha anyaga annyira megrezdült, hogy a legközelebbi vendégek is észrevették.
A teremben hirtelen csend lett.
Az egyik koszorúslány a szájához kapta a kezét. Egy idősebb rokon keresztet vetett. A vőlegény arca elsápadt, mintha minden vér elszállt volna belőle.
Aztán halk zizegés hallatszott – alig hallható, de kétségtelen – a ruha rétegei alól.
Hideg borzongás futott végig a menyasszony hátán. Úgy érezte, mozdulni sem tud, mintha megállt volna az idő.
– Ez valami vicc? – motyogta az egyik tanú, idegesen körbenézve.
De senki nem nevetett. Minden tekintet a ruha alsó részére szegeződött.
És akkor hirtelen az anyag annyira megremegett, hogy nyilvánvalóvá vált: valami ki akar jönni.
A terem egy emberként hördült fel meglepetésében.
A menyasszony reszketve hátrébb lépett. A vőlegény ösztönösen a vállára tette a kezét, mintha meg akarná védeni.
– Vedd le a fátylat! – kiáltotta valaki a vendégek közül.
De a fátyolnak semmi köze nem volt hozzá. Mindenki a padlót nézte.
És akkor, mindenki szeme láttára, a ruha szegélye alól előbukkant egy kis fej.
Egy macska. Igazi, puha, szőrös, hatalmas zöld szemekkel.
Lassan kimászott, majd leült a vörös szőnyeg közepére, mintha ő lenne a ceremónia főszereplője.
A terem nevetésben és felkiáltásokban tört ki. A feszültség, ami az imént még mindenkit szorított, azonnal szertefoszlott.
A menyasszony kezébe temette az arcát – egyszerre megkönnyebbülve és zavarban. A vőlegény idegesen elmosolyodott és átölelte.
Kiderült, hogy a macska az étterem tulajdonosaié volt. Néhány órával korábban beosont az öltözőbe, miközben a menyasszony készült, és befészkelte magát a több rétegű ruha redői közé – anélkül, hogy bárki észrevette volna.
A fotósok aznap tucatnyi olyan képet készítettek, amelyek örökre emlékezetesek maradnak minden jelenlévő számára. És bár a szertartást megszakította ez a váratlan, szőrös vendég, mindenki egyetértett abban, hogy épp ez a pillanat tette az esküvőt igazán felejthetetlenné.
Ma már az ifjú pár tréfásan azt mondja, hogy az esküvői fogadalmukat nemcsak a család és barátok hallották – hanem új négylábú kabalájuk is, aki már a közös életük első pillanatától ott volt velük.
Отправить ответ