Késő augusztusi délután volt. Meleg szellő fújt a tenger felől, a homok égette a talpakat, és a gyerekek örömkiáltásai töltötték be a levegőt.
Egy tipikus nyári nap a Balti-tenger partján. Látszólag tökéletes.
Mellettünk egy idősebb férfi játszott a golden retriever kutyájával, Maxszal. Nyugodt volt, barátságos, engedelmes.
Egészen addig a pillanatig, amíg valami fel nem keltette a figyelmét.
Megállt. Szimatolt. Aztán elindult a part széléhez, ahol a homok keveredett a tengeri fűvel.
Ásni kezdett.
Eleinte senki sem figyelt rá.
A kutyák mindig ásnak, nem igaz?
De Max szokatlanul koncentrált volt. Mélyre ásott. Gyorsan. És nem hagyta abba.
„Max! Hagyd abba!” – kiáltotta a gazdája.
De a kutya nem engedelmeskedett. Aztán hirtelen megmerevedett… és morgott.
A férfi odaszaladt hozzá – és akkor meglátta.
Egy darab szövetet. És aztán… valamit, ami egy kéznek tűnt.
A többi esemény gyorsan követte egymást.
Sikolyok. Mobiltelefonok. Rendőrség. Piros-fehér szalag.
Egy órán belül kiürítették az egész strandot.
A homok alól egy fiatal nő holttestét emelték ki, részben mumifikálódva a sós tengeri szélben.
Az első információk szerint hetek, talán hónapok óta ott feküdt.
Nem volt nála sem táska, sem iratok.
Csak egy furcsa kagylónyaklánc… és a csuklóján egy vékony karkötő a következő felirattal: „L+P”.
A nyomozás hónapokig tartott.
Számos elmélet született – baleset, gyilkosság, emberrablás – de az igazság homályban maradt.
Egyvalami biztos:
Max nélkül még mindig ott lenne. Eltemetve. Elfeledve.
Azóta, ha egy kutyát látok a homokban ásni, már nem mosolygok.
Rájöttem, hogy vannak történetek, amelyeket nem ástak el elég mélyre.
Отправить ответ