Ez egy teljesen átlagos nyári délutánnak indult. Egy rövid, kétórás repülőút Barcelonából Prágába. Egy könyv a hátizsákban, fülhallgató a zsebben, béke a lelkemben.
Már a beszállásnál éreztem, hogy baj lesz. Szó szerint.
A mellettem ülő férfi – körülbelül ötvenes lehetett – atlétát, rövidnadrágot viselt, és… mezítláb volt. De ez még nem volt a legrosszabb. Az első öt percben kikapcsolta a biztonsági övét, felrakta a lábát az előtte lévő műszerfalra – részben az én ülőhelyemre is.
A szag? Leírhatatlan.
A reakcióm? Eleinte udvarias. Megkértem, hogy ne tegye.
Ő csak mosolygott, megvonta a vállát, és ennyit mondott:
„Ugyan már, ez a szabadság, nem?”
Ezután elővett egy otthonról hozott, bűzös „finomságot” – halat hagymával, nejlonba csomagolva. A maradékot az ülés zsebébe dobta. Majd… elkezdte vágni a lábujjkörmeit.
Igen, tényleg. Egy repülőn. A felhők fölött. Az emberek között.
A légiutas-kísérők ugyan figyelmeztették, hogy viselkedjen kulturáltabban, de semmi sem változott.
Úgyhogy léptem.
Elővettem a telefonomat, bekapcsoltam a kamerát, és dokumentálni kezdtem minden „mozdulatát”: a körömvágást, az ujjai nyalogatását, és ahogy a koszos lábait a hátizsákomra tette.
Amikor megpróbálta elvenni a telefonomat, hogy ne vegyem fel tovább, odahívtam a személyzetet. Megmutattam a videót, és a többi utas is tanúsította, amit látott.
Tíz perc feszültség után a kapitány bejelentette, hogy „műszaki okokból” váratlan leszállást hajtunk végre Milánóban.
Valójában?
A férfit a rendőrség kísérte le a gépről.
Ellenállás nélkül. Szó nélkül. Csak a mobiljával a kezében – és mezítláb.
És a kabin? Először csend. Aztán taps. Őszinte, hangos, hosszú taps.
Azóta sokkal óvatosabban választok ülőhelyet a folyosó mellett. És a telefonom mindig kéznél van.
Отправить ответ