Első pillantásra Marek úr a legátlagosabb szomszéd volt, akit csak elképzelhet az ember.
Nyugodt nyugdíjas, rendezett udvar, rendszeresen nyírt fű, mindig udvarias, sosem panaszkodik.
Minden reggel pontosan fél hétkor kilépett a házból — egyik kezében egy csésze kávé, a másikban egy sárga kerti locsolótömlő.
És elkezdett öntözni.
De nem virágokat. Nem is zöldséget.
Mindig ugyanazt a kis sarokrészt a kertben — egy apró fűfoltot a régi sufni mellett. Minden áldott nap. Ugyanakkor. Ugyanannyi ideig.
Esőben, hőségben, még télen is.
Elkezdett foglalkoztatni a dolog.
Egyszer viccesen megkérdeztem tőle:
„Mi van ott elásva, kincs, hogy ennyire gondosan öntözöd?”
Elmosolyodott.
„Jobb, mint egy kincs” — felelte.
Aztán jött az a viharos éjszaka.
Az erős szél kidöntötte a sufnija egy részét.
Másnap átmentem, hogy segítsek a rendrakásban… és akkor megláttam.
A föld és a repedezett beton alatt egy vasajtó lapult. Fogantyúval.
És alatta? Egy lépcső vezetett lefelé.
Marek ott állt mellettem, kezében a sárga locsolócsővel, és nyugodtan azt mondta:
„Ha már itt vagy… megnézheted.”
A kertje alatt egy tökéletesen szigetelt helyiség volt. A falakon szigetelőanyag, a levegőben halk ventilátorok zúgása, gyenge fény. És polcok.
Nem zöldségekkel.
Hanem növényekkel, amelyeket csak dokumentumfilmekből ismertem — pszichoaktív, genetikailag módosított, laboratóriumban nemesített fajták.
Marek nem kertész volt.
Korábban növényi neurobiológiával foglalkozó kutató. És nyugdíjas éveiben létrehozta saját kísérleti állomását.
Nem árult semmit. Nem terjesztette.
Csak… öntözött. Megfigyelt. Jegyzetelt.
A locsolótömlő pedig nem csak vízhez volt bekötve.
Egy speciális tápoldatot juttatott a növényekhez, amit ő maga kevert ki.
Később megkérdezte tőlem, elmondom-e valakinek. Csak elmosolyodtam:
„Előbb azt kellene megmagyaráznom, miért leselkedtem át a kerítésen” — válaszoltam.
Azóta, valahányszor meglátok egy sárga locsolótömlőt, mindig eszembe jut:
Vajon hány ilyen titkot öntözgetnek csendben az emberek a kerítések mögött?
Отправить ответ