Hosszú éjszaka volt. Egy eldugott faluból tartottunk visszafelé a Felföldről, ahol egy rövid dokumentumfilmet forgattunk elhagyatott házakról. Az út erdőn keresztül vezetett, a köd annyira sűrű volt, hogy alig láttunk pár métert előre.
Aztán hirtelen fékeznünk kellett.
Pont az út közepén, egy sötét, elhagyatott szakaszon, egy fából készült koporsó feküdt.
Nem volt törött. Nem esett le egy autóról.
Tökéletesen volt elhelyezve – egyenesen, pontosan a sáv közepén.
Először azt hittük, valami morbid tréfáról van szó. Valaki meg akar ijeszteni minket.
De ki kockáztatná meg, hogy elüti egy autó – éjszaka, ködben, az isten háta mögött?
Kiszálltunk. Minden csendes volt. Túl csendes.
A koporsó nem volt lezárva. Csak a fedele volt ráhelyezve. A fa repedezett, öreg. És belül…
Nem volt benne holttest.
Csak egy régi magnó és néhány összekötözött napló.
Elindítottuk a kazettát.
Egy férfi hangja hallatszott. Halk, nyugodt. Túlságosan is nyugodt:
„Aki ezeket a szavakat hallja, olyan ajtókat nyitott ki, melyeknek zárva kellett volna maradniuk. Nem az a fontos, hogy ki vagyok. Az a fontos, hogy most már tudjátok: a halál nem a legrosszabb dolog, ami történhet veletek.”
A naplókból fényképek estek ki. Az elsőn a mi csapatunk volt – pontosan úgy, ahogy aznap este kinéztünk.
A többin az otthonaink. Az egyiken az én szobám – az ablakon át lefotózva… tegnap este.
Ettől a pillanattól tudtuk, hogy ez nem tréfa.
És hogy ami figyel minket, már jóval azelőtt velünk volt, mielőtt megtaláltuk a koporsót.
Attól az éjszakától kezdve egyikünk sincs többé egyedül. És nincs olyan fény, ami elég erős lenne ahhoz, hogy elűzze azt, ami a ködből jött.
Отправить ответ