Szürke reggel volt. Apró eső szemerkélt lustán, végiggördülve a hideg márvány sírköveken. Sűrű köd terjengett a temető felett, elnyelve a hangokat és színeket, csak a nedves föld és kő szagát hagyva maga után. A kihalt ösvény mentén friss koszorúk és puha földbuckák sorakoztak — a nemrég eltemetettek nyomai.
A temető egyik távoli sarkában térdelt egy kisfiú — vékony, legfeljebb hétéves lehetett. Viseltes kabát volt rajta, térdei sárosak, arcán könnyek száradtak meg. Úgy ölelte a sírkövet, mintha élőlény volna, arcát a hideg kőhöz szorította, és suttogott valamit, amit csak a föld hallott alatta.
Ajkai remegtek, vállai halk zokogástól rázkódtak. Úgy tűnt, mintha a földdel beszélgetne, válaszra várva. Nem volt sikoly, nem volt kétségbeesett kiáltás — csak mély, süket fájdalom.
A temető másik oldalán egy férfi sétált a felesége sírja felé. Arca fáradt, tekintete üres — nemrég temette el őt. Minden lépés nehéz volt. Aztán meglátta a fiút. Valami összeszorult a mellkasában; furcsa volt ilyen időben egyedül gyereket látni itt.
Tétovázott, de végül odament hozzá.
— Sajnálom… — mondta halkan. — Ő… az édesanyád?
A fiú nem válaszolt. Csak még szorosabban ölelte a sírkövet.
— Tudom, mennyire fáj, — a férfi leguggolt, és a vállára tette a kezét. — Elveszíteni valakit, akit szeretünk… az szinte elviselhetetlen. De nem vagy egyedül, ugye? Van, aki gondoskodik rólad?
A fiú lassan felnézett. Szemei vörösek voltak, félelemmel és kétségbeeséssel teltek meg. Sokáig hallgatott, majd suttogva szólt:
— Uram… az anyukám él.
A férfi pislogott, azt hitte, rosszul hallotta.
— Mit mondtál?
— Tegnap temették el… de nem volt halott. Hallottam a kopogást. Tegnap este, otthon, kopogást hallottam a föld alól. Kiabáltam, hívtam őket… de senki sem hitt nekem. Azt mondták, csak kitalálom. — A hangja elcsuklott. — Kérem… segítsen nekem.
A férfiban megfagyott valami. Minden porcikája tagadni akarta ezeket a szavakat — lehetetlenek voltak… vagy mégsem? Eszébe jutott a tompa zaj, amikor a föld ráhullott a felesége koporsójára. Eszébe jutott az álom, amelyben a nő hívta őt.
— Hol van eltemetve az anyád? — kérdezte remegő hangon.
A fiú egy friss sír felé mutatott, pár méterre onnan. A föld még puha volt, a koszorúk nedvesek az esőtől. A férfi odanézett, és a szíve elszorult. Az esze azt mondta, ez őrültség, de a fiú szemében ott égett egy nyers, ösztönös könyörgés, ami cselekvésre késztette.
Elővette a telefonját, de a keze remegett. Hívja a rendőrséget? A temetkezési vállalatot? Vagy… vegyen egy ásót, és kezdje el maga? Minden másodperc lopott időnek tűnt. Egy gondolat visszhangzott a fejében: ha igaz, minden késlekedés végzetes lehet.
Az eső megerősödött, a föld sűrű, ragacsos sárrá változott. A férfi levette a zakóját, ledobta a nedves fűre, és elindult a sír felé. Már nem gondolt arra, mi lesz, ha mindez csak egy gyerek képzelgése. Egyetlen ösztön hajtotta — megmenteni őt, mielőtt túl késő lesz.
Mögötte a fiú csendben követte, ökölbe szorított kezekkel. A szemeiben remény csillant… de félelem is, hogy talán már elkéstek.
Hogy mi történt ezután, az örök titok maradt azok számára, akik azon a napon nem voltak ott a temetőben. Egyesek azt állították, hogy tompa kopogást és elfojtott sikolyokat hallottak a föld alól. Mások szerint a férfi és a gyerek egyszerűen csak térdre estek a sáros földre, kétségbeesetten ölelve egymást.
De egy dolog biztos: az a nap mindkettőjüket megváltoztatta. A fiú soha többé nem volt ugyanaz. És a férfi… soha nem felejtette el, hogy a hideg föld élő, kétségbeesett suttogást is rejthet.
Отправить ответ