A temetésnek a végső búcsúnak kellene lennie. De Annának ez a nap egy rémálom kezdetévé vált, ami mindent megváltoztatott, amit az életről és a halálról addig gondolt.
A terem tele volt nehéz csenddel, amit csak halk sóhajok és a ruhák zizegése tört meg. A liliomok illata keveredett a gyertyák gyenge viaszaromájával. Az emberek egyenként léptek oda, hogy elbúcsúzzanak a fiatal nőtől, aki még tegnap nevetett és terveket szőtt – most pedig mozdulatlanul feküdt, fehér lepelbe burkolva.
Anna a koporsó mellett állt, alig bírta tartani magát. Szívét a fájdalom jeges, könyörtelen karma szorította. Az orvosok ritka agyvelőgyulladásról beszéltek, és azt mondták, hogy szinte semmi esély nem volt a megmentésére. De vajon egy anya szíve képes-e elfogadni egy ilyen ítéletet?
Amikor rá került a sor, Anna megfogta a koporsó hideg szélét. Remegő ajkakkal és könnyes szemekkel suttogta:
— Nem tudok nélküled élni… hallasz? Nem tudok…
Lehajolt, hogy utoljára megcsókolja lánya hideg homlokát – és akkor valami olyasmit látott, amitől megfagyott a vére. Egy alig észrevehető pislogás a szemhéjon. Olyan gyenge, hogy bárki más a fény játékának tulajdonította volna. De Anna tudta, hogy nem téved – újra látta, ahogy a szemhéj enyhén megmozdul.
A szíve olyan hevesen vert, hogy belenyilallt a fájdalom. A kiáltás megakadt a torkában. Ránézett a férjére, a papra, de nem jöttek ki szavak. Csak egy gondolata volt – meggyőződni róla, hogy ez nem képzelődés. Gyengéden megérintette lánya arcát… és érezte – nem hideg követ, hanem egy enyhe, szinte észrevehetetlen meleg leheletet.
— Él! — kiáltotta, de az öröm helyett hitetlenkedő suttogások terjedtek szét a teremben. Néhányan a koporsóhoz siettek, valaki orvost hívott, mások próbálták megnyugtatni Annát, azt gondolva, hogy a gyász az őrületbe kergette.
Néhány perccel később az ajtó kivágódott, és belépett egy egészségügyi dolgozó, még mindig kabátban. Lehajolt a test fölé, megmérte a pulzust, és az arca elsápadt.
— Azonnal az intenzívre! — kiáltotta, és a segítők gyorsan előkészítették a hordágyat.
A tömeg hátralépett. Valaki keresztet vetett, mások suttogták: „Csoda.” De Annának ez nem csoda volt – ez egy második élet volt, amit saját kezével szakított ki a halál markából.
Később az orvosok elmagyarázták, hogy egy rendkívül ritka állapotról, mély katalepsziáról volt szó, amely a halált utánozza. De az anyának ezek a szavak mit sem számítottak. Ő csak egy dolgot tudott – ha nem akarta volna megadni azt az utolsó csókot, ha csak egy pillanatra is elfordult volna, a koporsót már lezárták volna…
Most Anna nem tudta levenni a szemét lányáról, aki a kórházi ágyon feküdt, és mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Arcán könnyek csorogtak, de ezek már nem kétségbeesésből, hanem hálából fakadtak.
És mindazok, akik tanúi voltak annak a napnak, sokáig emlékezni fognak arra a pillanatra, amikor a Halál már kinyújtotta kezét – de az anyai szeretet mégis meglazította annak szorítását. Arra a pillanatra, amikor a lehetetlen valósággá vált.
Отправить ответ