Ana mindössze tizenkilenc éves volt, amikor élete fenekestül felfordult egy olyan döntés miatt, amelyet soha nem akart meghozni. Egy kis ukrán faluban született, gyerekkorától ismerte a kemény munka ízét – reggeli feladatok, segítség a családi borászatban, gondoskodás a kisebb testvérekről. Családja egy kis borászatot vezetett, de az adósságok, a gyenge termések és a gazdasági válság a csőd szélére sodorták őket.
Ekkor jelent meg egy férfi egy ajánlattal, amely mentőövnek tűnt – Tarik Ibn Rasid sejk, Marokkó egyik leggazdagabb embere, egy hetvenöt éves milliárdos. Feltétele egyszerű, mégis sokkoló volt: kifizeti az összes adósságot, megmenti a borászatot… de Ana-nak a feleségévé kell válnia.
Egy összeomlás szélén álló család számára ez sorsszerű alkunak tűnt. A megállapodást aláírták, a dokumentumokat hitelesítették, és Ana – egy bőröndnyi szerény ruhával és félelemmel teli szívvel – a forró és zsúfolt Marrákesben találta magát.
A palota, ahová vitték, olyan volt, mintha az „Ezeregyéjszaka meséiből” lépett volna elő. Magas, faragott ajtók, mozaikos padló, szantálfa illata a levegőben – mindez egyszerre elvakította és megijesztette. A szolgák tisztelettel hajoltak meg előtte, de a tekintetükben csendes kíváncsiság csillant. Inkább érezte magát fogolynak, mint menyasszonynak.
Próbálta meggyőzni magát, hogy a házasság csak formalitás lesz, hogy az idős férfi csupán társaságra vágyik. De ügyvédeinek rideg tekintete és az esküvő precíz előkészületei ezt az illúziót hamar szétzúzták.
Eljött az este. Arany karkötői megcsendültek minden mozdulatára, és a könnyű menyasszonyi ruha alatt Ana remegett. A palota folyosóira csend borult, mintha maga a levegő is visszatartotta volna a lélegzetét.
Amikor kinyílt a szobája ajtaja, meglátta Tarikot. Lassan lépkedett, de azzal az önbizalommal, ami egy olyan ember sajátja, aki mindig megkapja, amit akar. A szeme – életkora ellenére – furcsa, átható fénnyel izzott. Üdvözlés nélkül csak annyit mondott:
— Vetkőzz le.
Minden lépésével egyre közelebb került ahhoz a pillanathoz, amitől Ana a legjobban félt. A szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, kiugrik a mellkasából.
Leült mellé. Légzése nehéz volt, jelenléte parancsoló. És ekkor… valami teljesen váratlan történt.
Tarik megállt, a szemébe nézett, és halkan azt mondta:
— Félsz. Látom rajtad.
Ezek a szavak meglepően gyengéden hangzottak. Felállt, az ablakhoz lépett, töltött magának egy pohár vizet, és anélkül, hogy hátranézett volna, hozzátette:
— Ma este csak beszélgetni fogunk. Lesz időd hozzám szokni.
Ana nem hitt a fülének. Minden rémtörténet, amit kényszerházasságokról hallott, egy pillanat alatt szertefoszlott. A rideg uralom helyett türelmet talált. De éppen azon az éjszakán jött rá valami még nyugtalanítóbbra – hogy ez még csak a kezdet.
Tarik elmesélte, hogy első feleségét sok évvel ezelőtt veszítette el, és azóta sem talált békét. Élete tele volt hatalommal és gazdagsággal, de a benne tátongó üresség az évek során egyre mélyebb lett. Nem csupán formális kapcsolatot keresett – valakit akart, aki újra élővé teszi őt.
Ana számára ez reveláció volt. A félelem megmaradt, de mellette megjelent a kíváncsiság is. És mélyen a szívében egy veszélyes gondolat kezdett sarjadni: hogy az élete olyan útra léphet, amelyet sosem választott volna… de amely örökre megváltoztathatja őt.
Отправить ответ