Ez a történet nemcsak a brünni kórház egészségügyi személyzetét, hanem az egész országot megrázta. Akkor a kilencéves Jakub súlyos autóbalesetet szenvedett, amely után mély kómába esett. Az orvosok alig jósoltak esélyt a felébredésére. De ami öt év hallgatás után történt, arra senki sem számított – különösen arra nem, amit Jakub az ébredése után mondott.
Egy hideg novemberi reggelen történt, amikor Jakub és apja egy hétvégi kirándulásról tértek vissza a nyaralójukból. Az út jeges volt, az autó megcsúszott és fának ütközött. Az apa néhány töréssel megúszta, de Jakub súlyos fejsérülést szenvedett. Azonnal elveszítette az eszméletét, és kórházba szállították.
Ezután hónapok bizonytalansággal teltek. Az orvosok tartós kómát diagnosztizáltak. A család azonban elutasította az életfenntartó gépek lekapcsolásának gondolatát. Édesanyja minden nap ott ült mellette, olvasott neki, zenét játszott, fogta a kezét.
Évek teltek el. Öt év után sokan már elveszítették a reményt. Csak az anyja ismételgette:
– Tudom, hogy hall engem. Érzem.
És igaza volt.
Egy őszi reggelen – szinte napra pontosan öt évvel a baleset után – Jakub felébredt. Először csak a tekintetével reagált. Aztán gyengén megszorította az anyja kezét. Végül kimondta az első szót:
– Anya.
Az egész személyzet megdöbbent. Azonnal hívták a rehabilitációs csapatot, a neurológusok minden mozdulatát, minden pislogását figyelték. De a legnagyobb megdöbbenés csak ezután következett: amikor Jakub beszélni kezdett – és elmesélte, mire emlékszik.
Jakub azt állította, hogy végig tudatánál volt. Érzékelte a környezetét, hallotta az orvosok és a szülei beszélgetéseit. Tudta, mi történik körülötte – de nem tudott reagálni. Azt is tudta, milyen gyakran látogatta az édesanyja, hallotta, hogyan sír, mit suttog neki. De olyan dolgokat is hallott, amit nem kellett volna.
Egy nap egy terápiás beszélgetés során Jakub azt mondta:
– Azt hitték, alszom. De ébren voltam. És az egyikük azt mondta, jobb lenne, ha meghalnék.
Eleinte senki sem akarta elhinni. De konkrét helyzeteket írt le. Egyik ápoló túl hangosan tette a fejhallgatót a fejére, amitől sípolt a füle. Egy másik kinevette, amikor rémálma volt, kiabálni akart, de nem tudott. Félelmetes érzés volt – éveken át saját testébe zárva.
A pszichológusok úgynevezett „locked-in szindrómáról” beszéltek – egy ritka neurológiai állapotról, amikor az ember teljesen tudatánál van, de teljesen lebénult. Jakub élve volt bezárva.
A kórház belső vizsgálatot indított. Több alkalmazottat ideiglenesen felfüggesztettek. Az anya panaszt tett a méltatlan bánásmód miatt. De számára nem a felelősök keresése volt a legfontosabb – hanem az, hogy a fia visszatért.
Ma Jakub tizennégy éves. Még mindig tanul újra járni, beszélni, mozogni. Hosszú út áll mögötte – és előtte. De hihetetlen belső ereje van.
„Távol voltam. De hallottam a szeretetet. És az tartott életben,” – mondta nemrég egy róla készülő dokumentumfilmben.
A története hátborzongató, de mélyen emberi. Emlékeztet bennünket arra, hogy még ha valaki elveszettnek is tűnik, soha nem tudhatjuk, mi zajlik benne.
Mert néha még a csend is kiált.
Отправить ответ