Hűvös, de napos őszi nap volt. A szél játszott a levelekkel, és a napfény átszűrődött a kopasz fák ágai között. A távolban, egy kis erdei temető szélén, megjelent egy nőstény nyúl. Lassan és óvatosan lépdelt a moha és a kövek között. Teste nehéz és kerek volt – új életet hordott magában. Mégis, a szemei szomorúak, fáradtak voltak, tele emlékekkel.
Odaért ahhoz a helyhez, ahol a párja nyugodott. Itt, egy lapos kő alatt, száraz levelek rétege alatt feküdt a nyúl, akit szeretett. Hirtelen halt meg – elveszett egy heves vihar során, amelyre az erdő egyetlen lakója sem tudott feledni. Azóta a nőstény nyúl minden nap idejárt. Nem azért, hogy beszéljen. Hanem hogy közel legyen. Hogy ugyanazt a levegőt szívja, amit ő valaha lélegzett.
Aznap azonban valami más volt.
A sírkő tövénél valami szokatlan feküdt. Egy kicsi, bőrből készült tárgy. A nőstény nyúl közelebb ment, és visszafojtott lélegzettel nézett rá: egy pénztárca. Régi, gyűrött, de még ép. Nem értette, hogy kerülhetett oda. Az erdőben? Egy sírnál? És egyáltalán: kié lehetett?
A kíváncsiság erősebb volt, mint a félelem. Lassan kinyitotta a mancsával.
És abban a pillanatban megállt az idő.
A pénztárcában nem volt pénz, sem iratok – csak egy fénykép. Kicsi, fekete-fehér. Ő és ő. Fiatalok, boldogok, szerelmesek. Az a fénykép, amelyről azt hitte, hogy rég elveszett a tavaszi árvíz során. És a fénykép alatt… egy összehajtott cetli. Régi, de nem elázott. Kézzel írták – azzal a kézírással, amit azonnal felismert:
„Ha ezt olvasod, akkor megtaláltad, amit kellett. Ez nem véletlen. Ez emlék. És az emlék több, mint a jelen. Lélegezz. Menj tovább. Én itt maradok, de neked élned kell. Értünk. És érte… vagy őérte.”
A nőstény nyúl megmerevedett. Aztán mély levegőt vett. A szemei megteltek könnyel. Nem tudta felfogni, hogyan került az a cetli éppen oda. Ki tette oda? Mikor? És miért pont most?
De talán nem is ez volt a fontos. Talán valami másról szólt – arról a különös érzésről, hogy a halál után is ott van valahol a szeretet közöttünk. A csendben. A levelekben. A véletlen tárgyakban. A sírnál hagyott pénztárcában.
Aznap a nőstény nyúl megfordult, és hazament. Nem könnyebben. De biztosabban. A hasában megmozdult az új élet. És ő tudta: már nincs egyedül.
Отправить ответ