Fél évszázadon át őrizte a fényképét. 77 évesen úgy döntött, újra látni akarja – de egy üzenet a repülőút közepén mindent tönkretett.

Csak egy kis fekete-fehér fénykép volt.
Semmi digitális szűrő, semmi felirat – csak az arca.
Mosolygott. A haja hátrakötve, a szeme tele élettel.

Klárának hívták.
1975-ben találkoztak, egy egyetemi táborban Plzeň közelében. Ő Prágából jött, Klára Brnóból. Két hetet töltöttek együtt – két hetet, ami örökre megváltoztatta az életét.

Aztán elváltak. Ő külföldre ment tanulni.
A levelek egyre ritkábbak lettek… végül elmaradtak.

De a fényképet megtartotta.
Ötven évig. Ötven évig a pénztárcájában hordta, félbehajtva, mindig nála volt.
Átélt házasságot, munkát, gyerekeket, nyugdíjat… de őt sosem felejtette el.

És aztán egy este, üres konyhájában, csendben kimondta:
„Itt az idő.”

Megtalálta őt. Nem volt könnyű, de sikerült. Klára Znojmóban élt.
Levelet írt neki. Válaszolt. Röviden, de kedvesen.
Beleegyezett, hogy találkozzanak. Ennyi év után.

Lefoglalta a repülőjegyet Kanadából, ahol most élt.
És a repülőn, valahol az óceán felett, újra a kezében tartotta a fényképet.
A keze remegett – nem a félelemtől, hanem a várakozástól.

És akkor jött az üzenet.
A telefon pittyent. Wi-Fi-hez csatlakozott.
Egy cseh számról jött:

„Jó napot kívánok, Tereza vagyok, Klára lánya. Sajnálom, de édesanyám tegnap éjjel hirtelen elhunyt. Már nem volt lehetősége találkozni önnel.”

Hallgatott. Lélegzetet sem vett.
Csak bámulta a kijelzőt.
Minden, amit ötven éve várt, egy mondatban foszlott semmivé.

De amikor leszállt Prágában, nem fordult vissza.

Elutazott Znojmóba.
Megtalálta a házat, ahol Klára lakott.
És ott, a csendes kertben, letette a régi fényképet a sírjára.
Mellé egy új levelet – az utolsót.

Mert vannak találkozások, amelyeknek meg kell történniük – még akkor is, ha csak az egyik fél érkezik meg.