Galina korábban ébredt, mint a kakasok. A házában még sötétség uralkodott, mintha az éj nem akarta volna átadni a hatalmat az új napnak. De a falusi asszony régóta hozzászokott, hogy az első fénysugarakkal keljen fel, még akkor is, ha azok alig hatoltak át a sűrű ködön. „Az álom a gyengéknek való, a munka az erőseknek,” szokta viccelni, miközben színes fejkendőjét kötötte ősz hajára.
De azon a reggelen valami más volt. A megszokott könnyedség helyett megmagyarázhatatlan nyugtalanság költözött a szívébe. Úgy tűnt, a ház körüli csend nem barátságos, hanem fenyegető – mintha egy láthatatlan megfigyelő figyelné minden lépését. Félve nézett ki az ablakon.
A falu még aludt, ezüstös köd takarta be. A házak ablakai néma szemekként meredtek az ürességbe. Csak egy távoli kutyaugatás jelezte, hogy az élet tovább folyik. Galina szokás szerint kezébe vette fonott kosarát – hű társát minden gombás túrájához.
Amikor kilépett a küszöbre, megcsapta a hideg reggeli levegő. Még a szél is, amely máskor játszadozott az udvarokon, aznap némán hallgatott. „Ez nekem nem tetszik,” morogta, miközben szorosabban magára tekerte gyapjúsálját. De továbbindult. A gombák nem szedik le magukat.
A falu végén a házak úgy álltak, mint megöregedett emberek – tetőik meggörbültek, ablakaik fáradtak. Az egyik roskadozó verandán ült Péter. Hetvenöt éves öregember, akinek hátát meggörbítette az idő, és aki szinte elveszett a reggeli homályban. A falusiak számára olyan volt, mint egy szellem – örök, mozdulatlan.
Egykor volt felesége – Marina. Jobban szerette őt, mint az életet, de egy nehéz szülés során Marina meghalt, a meg nem született gyermekükkel együtt. Azóta Péter bezárkózott. Soha többé nem nősült meg, senkinek nem nyílt meg. Csak a háza állt némán, miközben a faluban történeteket szőttek róla.
Pontosan ott, az ő házánál történt valami szokatlan tegnap este. A ködbe burkolózott mocsárból egy fiatal nő lépett elő. Nedves volt, sápadt, haja náddal és sárral volt borítva. Péter bevezette őt a házába. Attól a pillanattól – csend.
A csend csak reggel tört meg. Péter házából sikoly hallatszott – olyan éles és embertelen, hogy az egész falu elnémult. Az emberek kinyitották az ajtókat, kinéztek az ablakokon, de senki sem mert közelebb menni.
Csak Galina, akit félelem és kíváncsiság hajtott, merészkedett be. Az ajtó nem volt bezárva. Amit odabent látott, örökre az emlékezetébe vésődött.
A földön feküdt a fiatal nő – sárral és mocsári növényekkel borítva. A szemei tágra nyíltak, és rettegést tükröztek. A sarokban Péter ült, halálsápadtan, reszketve, mint egy gyerek.
A nő suttogta: „Ő megmentett… de a mocsár nem akar elengedni…” Majd olyan sikolyt hallatott, hogy az ablakok megremegtek, és az emberek kint ledermedtek.
Aznap este az egész falu erről beszélt. Egyesek úgy hitték, hogy a nő nem is volt ember, hanem a mocsár szelleme. Mások azt állították, hogy Péter régen sötét alkut kötött, és most jött el az idő, hogy megfizesse az árát. De senki nem mert többé belépni a házába.
Attól a naptól kezdve, amikor éjjel köd ereszkedik le, Péter házából női sikoly hallatszik. A fiatal nő nyomtalanul eltűnt, de a történet megmaradt. És a mai napig a falusiak egy figyelmeztetést adnak tovább: ha a mocsár ad neked valamit – az soha nem jár ingyen.
Отправить ответ