Minden aratás, ami a kezeimen keresztül a földbe, majd onnan a te asztalodra kerül, nem pusztán egy mezőgazdasági rutin. Ez egy igazi dráma, amely az ég és a föld között játszódik, remény és félelem között, a szívem és a természet gyakran könyörtelen lehelete között.
Tavasszal, amikor az első meleg napsugarak felébresztik a földet, érzem, ahogy a föld válaszol – saját leheletével. A szántás nem csupán a talaj megforgatása – ez egy ígéret, amit magamnak és azoknak teszek, akik majd megízlelik e munka gyümölcsét. Minden egyes mag, amit a földbe vetek, egy apró szikrája a hitnek, hogy a jövő bőséget hoz, nem pedig csalódást. De ezzel a hittel mindig együtt jár az aggodalom is: hányszor pusztítottak már el hirtelen jött éjszakai fagyok mindent, ami előző nap még erősnek és élőnek tűnt?
A nyár a próbatételek ideje. A perzselő nap nemcsak a leveleket égeti, hanem a szívet is, amikor látom, ahogy a fiatal hajtások elhervadnak. Minden csepp víz kincs, minden eső – ünnep. De még ebben az ünnepben is ott a félelem: vajon nem válik-e az eső viharrá? Nem töri-e le az erős szél a törékeny szárakat, nem tépi-e le a virágokat, amelyeknek gyümölccsé kellene érniük?
Aztán elérkezik a rég várt pillanat – az első termések. Még kicsik, még félénkek, de már magukban hordozzák az energiát, amit beléjük fektettem. Ez nem csak étel. Ez megtestesült remény, olyan formába öntve, amit kézbe lehet venni, megszagolni, érezni az ujjaink alatt. És minden alkalommal, amikor leszakítok egy érett gyümölcsöt, érzem, hogy vele együtt a lelkem egy darabja is távozik – feltétel nélkül ajándékozva.
De e szépség mögött mindig ott a fizetség. Éjjel hallgatom a levelek zizegését – nem a vihar előtti csend ez? Nézem az eget – nem gyülekeznek-e felhők, hogy elpusztítsanak mindent, amit oly nagy gonddal neveltem? Néha a természet kegyetlen: egyetlen erős széllökés percek alatt elpusztíthatja egy egész szezon munkáját. És akkor nem aratás marad a kezeimben, hanem csak keserűség és üresség.
Amikor végül a terméseket elviszem a piacra vagy átadom azok kezébe, akik már várták őket, a szemükben egyszerű hála tükröződik. De e hála mögött nem mindig értik meg, hogy minden egyes paradicsomban, almában vagy csokor friss fűszerben ott van a reggeli hideg, a délutáni hőség, az esti fáradtság, és a hit, hogy mindennek van értelme.
Gyakran gondolom, hogy az emberek természetesnek veszik az ételt. Nem képzelik el, hogy minden falat kenyér mögött nemcsak föld és víz áll, hanem egy ember szíve, aki évről évre újra és újra végigcsinálja ugyanazt a ciklust – anélkül, hogy tudná, mi lesz a vége. A mezőgazdaság garancia nélküli játék. Nincs „mégse” gomb. Csak te vagy, a föld és az ég – amelyek lehetnek nagylelkűek, vagy épp könyörtelenek.
És mégis folytatom. Mert minden egyes évszakban, minden új hajtásban többet látok, mint egy növényt. Életet látok, ami megszületik, és értelmet ad mindannak, ami körülöttem van. Hiszem, hogy a szeretettel termesztett élelmiszer több, mint íz és kalória. Magában hordozza a föld leheletét és a lélek melegét. És talán épp ez teszi valódivá.
Отправить ответ