Terezának a vadon menedék volt. Egy hely, ahol szabadnak érezte magát – távol a város zajától, a stressztől és a kötelességektől. Mindig is arról álmodott, hogy néhány napot egyedül tölthessen a hegyekben – csak ő, egy sátor, egy hátizsák és a mély erdő végtelen csendje.
Egy augusztusi napon végre valóra váltotta álmát. A Tátra szlovák oldalára indult, ahol többnapos túrát tervezett a főbb turistaútvonalakon kívül. Jól felkészült – volt nála térkép, ellátmány, medveriasztó spray és alapvető túlélési ismeretek. Úgy hitte, semmi sem érheti váratlanul.
És éppen ez volt a legnagyobb hibája.
A túra harmadik napján egy nyugodt tisztáson vert tábort, egy csörgedező patak közelében. Az este gyönyörű volt, a levegő fenyőillatot árasztott, és ő boldogan jegyzetelt a naplójába. Naplemente után békésen bújt be a hálózsákjába.
Az éjszaka azonban különös zajokra ébredt. Zörgés, léptek… majd nehéz szuszogás.
A szíve hevesen vert. A fejlámpájához nyúlt, óvatosan felnyitotta a sátor cipzárját, és kinézett. Alig tíz méterre tőle ott állt egy medve.
Hatalmas volt, sötét és méltóságteljes. A szeme megcsillant a fényben, és az orra a környezetet szaglászta.
Tereza megdermedt. Minden ösztöne azt súgta, hogy fusson, de az esze tudta: egy hirtelen mozdulat végzetes lehet. Mozdulatlan maradt, szinte lélegezni sem mert. Abban reménykedett, hogy a medve nem érzi meg, és egyszerűen továbbmegy. De ehelyett közelebb lépett.
Ott állt közvetlenül a sátor előtt. Hallani lehetett a lélegzetét, szinte érezni lehetett a jelenlétét.
Tereza kétségbeesetten próbálta felidézni, mit kell ilyenkor tenni – kiáltani? Lefeküdni? Spray-t használni? A keze a hátizsákhoz csúszott, ahol a paprikasprayt tartotta. Kétségbeesésében lenyomta a gombot.
A medve felhorkant, majd hátrált. Aztán megfordult, és néhány másodperc múlva eltűnt az erdő sötétjében.
Tereza a hálózsákban ülve maradt, reszketve, kitágult szemekkel. Soha életében nem érzett még ilyen erős tehetetlenséget. Az, ami spirituális utazásnak indult a vadonba, rémálommá változott.
Másnap reggel összepakolta a holmiját, és visszaindult a civilizációba. Nem azért, mert többé nem szerette a természetet – hanem mert megértette, milyen veszélyes és kiszámíthatatlan tud lenni.
Ma már könnyek nélkül mesél az élményről, de a hangjában ott maradt a tisztelet. Az élet, az erdő és az iránt, milyen gyorsan változhat egy nyugodt álom rémisztő valósággá.
Отправить ответ