Az éjszakai műszak végtelennek tűnt. A kút fölötti lámpák halvány fénye pislákolt a nedves aszfalton, a levegőben benzin- és hideg szélillat terjengett. Anna, a fiatal dolgozó levette a kesztyűjét és felsóhajtott, olcsó teával próbálta felmelegíteni elgémberedett ujjait. Minden sivárnak és élettelennek tűnt.
Mellettük két kolléganője – Olga és Szvetlána – gúnyosan kacarásztak.
— Micsoda cirkusz volt tegnap! — nevetett Olga. — Az a vén fószer a Zaporozsecével, mintha a múzeumból jött volna. Azt hittem, örökre itt ragad.
— Igen, csoda, hogy egyáltalán eljutott idáig, — tette hozzá Szvetlána mosolyogva. — Inkább nyisson egy veteránautó-kiállítást.
Nevettek, de Anna hallgatott. Újra maga előtt látta az öreg férfit: remegő kezeit, ahogy reménytelenül kutatott a zsebeiben, a szemét, tele szégyennel és tehetetlenséggel. Nem bírta így nézni. Teletankolta az autóját – egy fillért sem kért.
— Ti ezt nem értitek… — suttogta halkan.
— Mit kéne ezen érteni? — vágta rá gúnyosan Olga. — A jótékonykodásod miatt levonják a fizetésedből. Ha csak ennyivel megúszod.
Anna csontjáig átfagyott. Élénken emlékezett a főnöke arcára, amikor megtudta. Danyil Valerjevics, a kút tulajdonosa, egy kemény és kapzsi ember volt. Ajkán gonosz mosoly ült:
— Szóval mi most jótékonysági szervezet vagyunk? Mindenkinek ingyen adjuk a benzint?
A hangja mérgezően csengett. A döntést azonnal meghozta:
— Pakolj össze. Holnapra már ne is gondolj rá, hogy visszajössz.
Anna némán levette a névkitűzőjét és kiment. A háta mögött még sokáig hallatszott a kárörvendő nevetésük.
MÁSNAp
Minden a megszokott módon folyt tovább. Olga és Szvetlána élvezték „a műszak királynőinek” szerepét, szénsavas italt ittak és sutyorogtak a vevőkről. Ismét szóba került Anna – kinevették „szent jóságát”.
De a nevetés hirtelen abbamaradt.
A kút elé ugyanaz a régi Zaporozsec gördült. Ezúttal az öreg nem volt egyedül. Az anyósülésről kiszállt egy magas férfi, drága öltönyben. Léptei nyugodtak voltak, tekintete hideg és átható. Megjelenéséből erő és tekintély sugárzott.
A pulthoz lépett.
— Hol van ő? — kérdezte élesen, szinte parancsolóan.
Csend telepedett rájuk. A két nő értetlenül összenézett.
— Ki… kire gondol? — kérdezte halkan Szvetlána.
— A lányra, — válaszolta, apjára mutatva. — Aki segített neki.
Senki nem szólt. Olga nehezen nyelt egyet.
— Ő… már nem dolgozik itt, — mondta végül.
A férfi rájuk nézett, egyesével, mint egy bíró, aki ítéletet hoz. Hangja halk volt, de metsző, és jéggé dermesztette őket:
— Kár. Mert ha neki itt nincs helye… lehet, hogy nektek sincs.
A szavai, mint kő, zuhantak rájuk. Mindketten elsápadtak.
AZ IGAZSÁG
Hamarosan kiderült az igazság. Az a „tehetetlen öreg” nem volt áldozat. Ő volt az egyik legnagyobb autószalon-lánc tulajdonosa a régióban. Szándékosan jött a régi autóval — hogy meglássa, hogyan bánnak vele az emberek.
És Anna – a lány, akit kinevettek és kirúgtak – volt az egyetlen, aki emberséget mutatott. Nem egy tehert látott benne, hanem egy embert.
Az öltönyös férfi, a fia, csak azért tért vissza, hogy megtalálja őt. Nem bosszúból, hanem hogy tisztelettel és hálával válaszoljon. De hideg szavai örökre bevésődtek azok emlékezetébe, akik gúnyolódtak.
EPILÓGUS
Néhány nappal később megtalálták Annát. Munkát ajánlottak neki az egyik autószalonban – sokkal magasabb fizetéssel, mint amit a kútnál kapott – és valódi tisztelettel.
És az a kis benzinkút? Örökre megmaradt az emberek emlékezetében. Nem mint egy hely, ahol tankolni lehet, hanem ahol a gúny és kegyetlenség egy pillanat alatt elnémult.
Mert amikor az öreg visszatért a „Zaporozseccel” – már senki sem nevetett.
Отправить ответ