Olena mindenki szeme láttára sorvadt. Néhány évvel ezelőtt még a falu szépsége volt: szőke haj, tiszta szemek, mosoly, ami beragyogta az arcát. Most pedig – csak egy üres árnyék. Az élet minden nappal kifolyt belőle, mint a víz egy repedt korsóból. Arca beesett, az orcái eltűntek, a szeme alatti sötét karikákat már nem lehetett elrejteni.
A szomszédasszonyok csak sajnálkozva nézték, ahogy alig vonszolta magát a kis könyvtárba, ahol egykor dolgozott. A könyvek maradtak az egyetlen menedéke – az egyetlen hely, ahol vigaszt talált, mert a saját élete régóta rémálommá változott.
Mykola, a férje, már nem volt ugyanaz az ember. Régen figyelmes és gyengéd volt, most morcosan, ingerlékenyen jött haza, gyakran idegen parfüm illatát árasztva. Olena hallgatott – tudta, hogy a veszekedések nem változtatnának semmin, csak rontanának a helyzeten. Még rúzsnyomokat is talált a férfi ingein, de amikor megpróbált beszélni vele, az csak kinevette.
– „El tudod képzelni, asszony?” – gúnyolódott. „Már magam mosom az ingjeimet! Te gyenge és beteg vagy, én segítek neked.”
De az igazság az volt, hogy csak a saját ingeit mosta. Minden más Olena nyakába szakadt. Ő pedig nyelte a fájdalmat, eltemette mélyen magában. Már nem volt ereje harcolni – a láz emésztette, a köhögés szétfeszítette a mellkasát, bőre kiütésekkel volt tele.
Barátnője, Nataliya könyörgött neki, hogy menjen a városba igazi orvosokhoz. De Olena csak szomorúan megvonta a vállát:
– „Ott már semmi nem segít…”
Mykola pedig szőtte a maga hálóját. Már volt egy új nő az életében – fiatal, szép, városi. Többet akart, más életet akart. És Mykola is erről álmodott. De volt egy problémája: nem volt saját lakása, és a beteg feleség csak teher volt a számára.
Ezért aztán mindent egy lapra tett fel. Hogy végleg megszabaduljon a lassan eltűnő feleségtől, eladta a ház felét… egy volt börtönviselt férfinak.
Az egész falu megdöbbent. Hogy hagyhatta egy beteg nőt egy tető alatt élni egy frissen szabadult emberrel? De Mykola csak vállat vont:
– „Mit érdekel? Már nem az én dolgom.”
Olena nem tiltakozott. Nem volt hozzá ereje. De a lelke mélyén érezte, hogy valami végleg meg fog változni a sorsában.
Eltelt egy kis idő. A betegség egyre jobban felemésztette, és Mykola már azt hitte, hogy hamarosan ő lesz az egyedüli örökös. De amikor végül visszatért, hogy elvigye azt, amit magáénak hitt, olyasmit látott, amitől megfagyott benne a vér.
A ház felismerhetetlen volt. Az udvar rendben, a kerítés frissen festve. Az ösvény mentén virágok nyíltak, amiket soha korábban nem látott ott. Az ablakokból fény sugárzott, belülről nevetés hallatszott.
És akkor meglátta őt.
Olena a nagy asztalnál ült – nem törékenyen, árnyékként, hanem mosolyogva, szépen öltözve, csillogó szemekkel. Mellette ott ült az a volt elítélt férfi – rendezett, erős, magabiztos.
Kiderült, hogy a férfi valóban új életet akart kezdeni a szabadulása után. Ezermester volt – felújította a házat, elvitte Olenát a városba orvosokhoz, gyógyszereket vett neki, és mellette volt, míg felépült. Nemcsak a házat hozta rendbe – Olenát is visszahozta az életbe.
– „Ahogy látod, Mykola, még élek,” mondta Olena nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve. „És minden más… már nem a tiéd.”
Abban a pillanatban Mykola megértette, hogy mindent elveszített. Nemcsak az örökséget, nemcsak a házat – hanem a nőt is, akit valaha megalázott és elhagyott.
És a legnagyobb csapás? Látta, hogy Olena boldogabb volt a volt rab mellett, mint valaha mellette.
Отправить ответ