Katalinnak hívták. Mindenki számára a cégnél ő csak egy takarítónő volt egy nagy építőipari vállalatnál. Szürke egyenruhája, fakó kendője, amely alacsonyan volt megkötve a homlokán, és a sárga gumikesztyűi olyan benyomást keltettek, mintha teljesen eggyé vált volna a falakkal. Csendben mozgott, szinte láthatatlanul, mint egy árnyék. Senki sem kérdezte meg soha, ki rejlik a láthatatlan alak mögött.
A dolgozók hozzászoktak a jelenlétéhez: folyosókat takarított, padlót mosott, kukákat ürített és eltűnt. Nem beszélt, senkinek nem nézett a szemébe, nem vett részt beszélgetésekben. Így telt el két év, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla bármit.
Az este, ami mindent megváltoztatott
Az az este is olyannak indult, mint a többi. Az irodák kiürültek, az emberek hazamentek. Katalin belépett a vezérigazgató irodájába vödörrel és felmosóval. Biztos volt benne, hogy senki sincs bent. De az ajtó hirtelen kinyílt.
Belépett Igor Alekszandrovics, az igazgató, mögötte pedig a helyettese, Dmitrij. Hangosan vitatkoztak.
— „Holnap tárgyalásunk van a japánokkal, és nincs tolmácsunk!” — fakadt ki idegesen Igor. „Ez katasztrófa, milliókat veszíthetünk.”
Katalin tovább törölte az ablakot, de figyelmesen hallgatott.
— „Kereshetnél valakit egy ügynökségtől,” javasolta a helyettes.
— „Már próbáltam!” legyintett Igor. „Legutóbb a tolmácsuk teljesen lejáratott minket. Nem kockáztatok újra.”
Csend lett. Feszült légkör. Katalin letette a felmosót, kiegyenesedett, és megszólalt:
— „Tudok segíteni.”
Mindketten úgy néztek rá, mintha most látnák először. De az igazgató hidegen elmosolyodott:
— „Te? Japánul tolmácsolni? Te csak egy takarítónő vagy, tudd, hol a helyed.”
Katalin hallgatott. Csak lehajolt, és folytatta a munkáját.
A reggeli meglepetés
Másnap reggel feszültség uralkodott a tárgyalóban. Minden elő volt készítve, a dokumentumok rendezve, de a hangulat nyomasztó volt. Megérkezett a japán delegáció, és mindenki tudta: tolmács nélkül vége mindennek.
Aztán — az ajtó kinyílt. Mindenki odafordult: Katalin volt az. De ezúttal nem viselte az egyenruháját. Szigorú kosztümben, hátrafogott hajjal és határozott tekintettel egészen más embernek tűnt.
Az asztalhoz lépett, és azt mondta:
— „Engedjék meg, hogy én tolmácsoljak.”
Válaszra sem várva a japánokhoz fordult, és folyékonyan, tisztán, tökéletes kiejtéssel megszólalt az ő nyelvükön.
Csend lett a teremben. A kollégák döbbenten néztek. Az igazgató elsápadt. Dmitrij alig hitt a fülének. És a japánok? Mosolyogtak, végre ellazultak, és szabadon kezdtek beszélni.
A tárgyalás tökéletesen sikerült. A szerződés aláírásra került. A cég megmenekült. Mindez annak a nőnek köszönhetően, akit addig mindenki észre sem vett.
Az elrejtett igazság
Hamarosan suttogások indultak el az irodában. Ki ez a nő? Honnan tud japánul?
Az igazság mindenkit megdöbbentett. Katalin valaha a Külügyminisztérium kiváló tolmácsa volt. Részt vett nemzetközi csúcstalálkozókon, tanított a Tokiói Egyetemen, hazáját képviselte a legmagasabb szinteken. De egy családi tragédia miatt otthagyta karrierjét és eltűnt a nyilvánosság elől. Hogy életben maradjon, szerény munkákat vállalt – például irodák takarítását.
Nem keresett dicsőséget vagy elismerést. Csendben élt, míg a sors rá nem kényszerítette, hogy megmutassa, ki is ő valójában.
Következmények
Attól a naptól kezdve semmi sem volt a régi. Azok a kollégák, akik korábban szó nélkül elsétáltak mellette, most tisztelettel köszöntötték. Az igazgató soha nem felejtette el saját kegyetlen hibáját.
De Katalin ugyanaz maradt: szerény, csendes, igénytelen. Megmutatta mindenkinek az igazságot: a legegyszerűbb külső mögött is rejtőzhet egy történet, amely megváltoztatja a világot.
És az a kegyetlen mondat, „Te csak egy takarítónő vagy, tudd, hol a helyed!”, örökre megmaradt az igazgató emlékezetében — mint a legfájóbb lecke: az igazi nagyság gyakran ott rejtőzik, ahol senki sem keresi.
Отправить ответ