Alena sosem szerette az őszt. A hideg szél, a korai sötétedés, a csend, amely minden sarkot nyomaszt – mindez szomorúságot és kellemetlen érzést váltott ki belőle. De minden évben, ugyanabban az időben, hűségesen elment a temetőbe, hogy gondozza édesanyja sírját. Ez a szeretet és tisztelet rituáléjává vált, valami olyasmivé, amit sosem hagyott volna ki.
Az a nap is szokványosan indult. Friss virágokat tett le, letörölte a port a sírkőről, gyertyát gyújtott. Minden késznek tűnt. De hirtelen, a sűrű bokrok mögött valami szokatlanra lett figyelmes: egy régi, elhanyagolt sír, amelyet benőtt a fű, és szinte teljesen elfeledett az idő.
Furcsa vonzalom
Alena közelebb lépett. A kő megdőlt, a felirat alig volt olvasható, de mégis sikerült kibetűznie: Marija Nyikolajevna Kuznyecova Orlova. A sír körül elhanyagoltság uralkodott – száraz fű, elhervadt csokrok maradványai, néhány papírdarab, amit a szél fújt szét.
Alena furcsa keverékét érezte a szánalomnak és egy megmagyarázhatatlan belső vonzásnak. Sok gondolkodás nélkül levette a kesztyűjét, elővett egy üveg vizet és egy rongyot a táskájából, és takarítani kezdett. Kezei mintha maguktól mozogtak volna, mintha egy láthatatlan erő irányította volna őket. Letörölte a követ, letisztította a port, kihúzta a gazt.
Mikor végzett, a sír egészen másként nézett ki – méltóságteljesen, újjáéledve. Amikor távozott, még egyszer visszanézett – és egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a sírkő nézné őt. Hideg borzongás futott végig a hátán.
Nyugtalanító reggel
Másnap reggel Alena a szokásosnál korábban ébredt. Nyugtalan álom gyötörte: valaki halkan szólította a nevét. Azonnal felkapcsolta a villanyt – és elnémult.
Az éjjeliszekrényen egy kis csokor sárga mezei virág hevert. Ugyanazok, amiket a Marija sírján látott – ott már elhervadva és öregen. De itt, a szobájában, frissen szedettnek tűntek.
A szíve hevesen vert. Egyedül élt. Az ajtó zárva volt, az ablakok csukva. Hogy kerültek oda ezek a virágok?
Az igazság keresése
Napokkal később Alena továbbra sem talált nyugalmat. Kutatni kezdett, és a régi levéltárakban megtudta, hogy Marija Nyikolajevna tragikus autóbalesetben halt meg a hatvanas évek végén. Férje és fia hamarosan elhagyták a várost, és nyomuk veszett. Rokona már nem volt.
Alena sosem tudta meg, miért érezte éppen ő azt a különös késztetést, hogy megálljon annál az elfeledett sírnál. De attól a naptól kezdve rendszeresen visszajárt, friss virágokat vitt, rendben tartotta a helyet.
És minden alkalommal, mikor távozott, különös békeérzés töltötte el – mintha egy hálás lélek vigyázna rá.
Jel a túlvilágról?
Talán mindez csak véletlen volt. Talán az elme játszik velünk, amikor tele van érzelemmel. De az a virágcsokor máig rejtély. Alena még mindig őrzi – kiszárítva egy régi könyv lapjai között.
Számára ez bizonyíték arra, hogy az élők és a holtak közötti határ nem is olyan áthághatatlan, mint hinnénk.
Véletlen volt csupán – vagy egy jel, amely kizárólag neki szólt?
Отправить ответ