Karina soha nem gondolta volna, hogy az élete ilyen irányt vesz. Szabadságról álmodott, saját jövőről, tanulásról és karrierről. De a kíméletlen valóság egészen más volt. A szülei, akik belefáradtak a szegénységbe, egy gazdag, idős férfiban látták meg az egész család megmentésének esélyét. És ezért az illuzórikus biztonságért feláldozták a lányuk boldogságát.
Alekszandr Petrovics, hatvanéves özvegy, arisztokratikus modorral és jeges szürke szemekkel, tekintélyt parancsolóan jelent meg az esküvőn. Drága öltönye, egyenes tartása és magabiztos mozdulatai olyan férfit mutattak, aki hozzászokott, hogy mindent megkap, amit akar. A vendégek számára ő volt a tökéletes férj. De csak Karina tudta, hogy a mosolya mögött fájdalom és csendes lázadás rejtőzik.
Az esküvő, mint színjáték
A lakodalom fényűző volt – zene, nevetés, végtelen koccintások. A szülők büszkén ragyogtak, mintha ez lenne életük legnagyobb sikere. A vendégek gratuláltak és csodálkoztak, nem tudva, hogy a menyasszony mosolya csupán álarc. Minden pillantása, minden lépése szomorúságot sugárzott. Karina úgy érezte magát, mint egy kiállított baba, akit eladtak egy alku részeként, a szülei és Alekszandr Petrovics között.
A vőlegény, észrevéve a lány távolságtartását, odahajolt és halkan ezt mondta:
– Jó lány vagy. Össze fogunk illeni, majd meglátod.
E szavak inkább parancsnak hatottak, mint vigasztalásnak. Karina akkor megértette: nincs választása.
A birtok csendje
Amikor a vendégek elmentek, a hatalmas birtokot mély csend borította. Minden árnyék fenyegetőnek tűnt, minden fal hidegnek és ellenségesnek. A hálószobában egyedül maradt azzal a férfival, akit nem szeretett – és akitől félt.
Alekszandr Petrovics egy karosszékben ült, és hosszasan figyelte őt, mintha a gondolatait akarta volna kiolvasni belőle.
– Ma este valóban a feleségemmé válsz, – mondta halkan, de hangjában acélos keménység volt.
Karina megdermedt. A szíve hevesen vert, a levegő elakadt benne. De amit ezután mondott a férfi, még jobban megrázta.
A kérése
– Nem engedelmes babát akarok, – mondta hirtelen. – Hűséget akarok. Túl sok árulást láttam az életben. Azt akarom, esküdj meg, hogy soha nem fogsz mást szeretni, és soha nem hagysz el.
Karina megdermedt. Parancsokra számított, talán kegyetlenségre, esetleg durvaságra. De ez az eskü? Ez volt a legfélelmetesebb csapda. Mert a szíve már régen másé volt – Artúré, a csoporttársáé, akivel közös jövőről álmodott.
Ajkai remegtek. Nem tudta kimondani az igazat, de hazudni sem tudott. Alekszandr Petrovics felállt, meglepő erővel megfogta a kezét, és így szólt:
– Mondd ki, – követelte. – Esküdj meg!
A belső sikoly
Könnyek gyűltek a szemébe. Az álmait már elárulták a szülei, a szabadságát ellopta a sors, és most a szerelmét is el akarták venni.
Reszkető hangon suttogta:
– Esküszöm…
Abban a pillanatban valami eltört benne. Megértette, hogy ez az éjszaka a szenvedés kezdetét jelenti – amiből talán soha nem lesz kiút.
Mi jön ezután?
Senki sem tudta, mi vár Karina számára e fogadalom után. A gazdagság és az uralom rabja marad, vagy talál elég erőt, hogy harcoljon a szabadságáért? Túlélheti-e a szerelme a hideg falak között, ahol minden szó ítéletként hangzik?
A történet még csak most kezdődött. De egy dolog biztos volt: ennek a lánynak a sorsa mások kapzsiságának és ambícióinak lett az áldozata. És az az eskü, amelyet azon a végzetes éjjelen tett, örökre megváltoztathatta nemcsak az ő életét, hanem azokét is, akiket igazán szeretett.
Отправить ответ