Minden menyasszonynak megvan a maga elképzelése a tökéletes esküvőről. Van, aki kastélyban álmodja meg, mások egy mezőn, tóparton, családi körben vagy rengeteg vendéggel. Én csak egy dolgot szerettem volna: hogy ez a nap a szeretetről szóljon. Volt mellettem egy férfi, akit szeretek, szerető család, barátok – és egy gyönyörű, régi templom a város szívében.
Nem is sejtettem, hogy a legnagyobb drámát nem az időjárás, nem az idegesség és nem az elveszett gyűrűk fogják okozni. Hanem az anyósom.
És amit tett, az minden határt átlépett. A gyászkocsi a templom előtt? Az csak a kezdet volt.
Ártatlannak indult. Vagy mégsem?
Jana, a leendő anyósom, sosem kedvelt. Már a kezdetektől éreztette velem, hogy az „ő kisfiának” valaki jobbat kellene találnia. Valakit műveltebbet, „reprezentatívabbat” – olyat, aki jobban illene az ő tökéletes családképébe.
Bárhogy próbálkoztam, mindig hideg maradt velem szemben. Nyilvánosan kedves, de a háttérben kemény és rideg. Mégis reménykedtem, hogy az esküvő lehet egy új kezdet. Egyfajta kibékülés. Tévedtem.
Az esküvő napja – és a sokk, amire senki sem számított
Szombat reggel volt. Sütött a nap, a ruhám készen állt, a templom feldíszítve, a zene begyakorolva. A vendégek kezdtek megérkezni. Éreztem a feszültséget, de az izgatott, kellemes fajtát. Mindenki mosolygott.
Aztán… valaki felkiáltott:
„Úristen… ez meg mi?!”
Amikor kiszálltam az autóból, megláttam egy fekete gyászkocsit közvetlenül a templom bejárata előtt. A motorháztetőn egy koszorú feküdt. A szalagon ez állt:
„Búcsú az én fiam józan eszétől.”
A vendégek elnémultak. A fotós elejtette a kameráját. Anyám elsápadt. A pap kijött a templomból, és csak nézett döbbenten.
A kocsi belsejében nyitott koporsó volt. És benne – nem, ez nem vicc – egy menyasszony-bábu. Olcsó fehér ruhába öltöztetve, piros festékkel befröcskölve. A kezében hervadt csokor.
És ki állt ott, kicsit arrébb?
Jana. A leendő anyósom.
Sötét napszemüvegben, elegáns kosztümben, pezsgőspohárral a kezében.
„Mondtam, hogy ezt nem fogom túlélni. És tényleg nem. Ez a vég,” mondta nyugodt, hátborzongató hangon.
Paul – a vőlegényem – néhány perccel később érkezett. Amikor felfogta, mi történik, felrobbant. Nem a koporsó előtt – hanem az anyja előtt. Hangos veszekedés tört ki. Olyan szavak hangzottak el, mint „mérgező”, „beteg”, „szégyen”. Az emberek néztek, suttogtak, néhányan el is mentek.
Én csak álltam ott. Fehér ruhában, fátyollal, virágcsokorral a kezemben… és úgy éreztem magam, mint egy horrorfilm szereplője, akit senki sem kért fel erre a szerepre.
Összeházasodtunk. De keserű volt.
Az esküvő végül megtörtént. De teljesen másképp, mint ahogy megálmodtam. A hangulat feszült volt. A nevetéseket együttérző tekintetek váltották fel. Az első csók bizonytalan volt. És bár tudtam, hogy Paul nem tehet semmiről – ez az árnyék ott maradt köztünk.
A lagzira Jana nem jött el. Soha nem kért bocsánatot. Nyilvánosan kijelentette, hogy nem ismeri el a házasságunkat.
Évekkel később…
Paullal még mindig együtt vagyunk. Van egy fiunk. És Jana? Egyedül él. A kisunokáját egyszer látta. Fényképen. Nem azért, mert eltiltottuk – hanem mert ő nem érdeklődött.
Ha ma valaki megkérdezi, milyen volt az esküvőnk, mosolygok, és azt mondom:
„A legjobb nászajándék? Hogy túléltük. Együtt.”
De az a kép – a gyászkocsi a templom előtt, a bábu a koporsóban, a felirat a koszorún – örökre bennem marad.
Отправить ответ