Egy átlagos hétfő reggel volt. Az emberek zsúfoltan álltak a budapesti metró egyik szerelvényén. Mindenki a telefonját bámulta, zenét hallgatott, vagy csak üresen nézett maga elé. A csendet csak a sínek monoton zöreje és néhány értesítés hangja törte meg.
Aztán felszállt ő.
Munkásruhában volt, fáradt szemekkel, festékes kézzel. Talán festő vagy kőműves. A vállán szerszámos táska, és csendben állt az ajtó mellett. Senki sem figyelt rá – egészen addig, amíg meg nem látta a fiút.
A fiú alig lehetett tizenhárom-tizennégy éves. Hátizsák, szakadt farmer, fülhallgató. Első pillantásra átlagos iskolás – de az arcán friss seb, a csuklóján sötét lila zúzódások árulkodtak valami másról. Mindenki látta. Senki nem szólt.
Két megállóval később három idősebb fiú szállt fel. Azonnal kiszúrták őt. És elkezdődött.
– Nézzétek, itt a hősünk!
– Hol van anyád? Ő is elmenekült előled?
– Add ide a telefonod, vagy megverünk, mint múltkor!
Csend. Egy felnőtt sem lépett közbe. Voltak, akik elfordították a tekintetüket. Mások úgy tettek, mintha nem hallanák. A fiú hallgatott, lehajtott fejjel, remegő ajkakkal.
És akkor megszólalt a munkás.
Egy mondat volt, de minden megváltozott.
Mély levegőt vett, és nyugodtan, de határozottan mondta:
– Ezt már láttam egyszer. Tudjátok mit? Azok, akik bántanak másokat, általában a legnagyobb gyávák.
A három fiú elhallgatott. Az egyikük morgott valamit, de a férfi folytatta:
– Neked volt bátorságod iskolába jönni, még úgy is, hogy tudtad, mi vár rád. Ez az igazi erő. Nem az, amit ők csinálnak.
Az egész kocsi elnémult. Az utasok abbahagyták a színlelést. Egy idős hölgy bólintott, mások felnéztek.
Az egyik támadó kivörösödött, és odasziszegte:
– Mi közöd van hozzá, vénember?
Ekkor a férfi valami váratlant tett. Elővett egy régi fényképet a táskájából.
– Nézzék. Ez én vagyok. A mellettem lévő fiú – a testvérem. Olyan volt, mint ez a srác. Őt is bántották az iskolában. Mindenki tudta. Senki nem tett semmit. Aztán egy nap… nem jött haza. Leugrott a hídról. Tizenhárom éves volt.
A hangja nem remegett, de fájdalom volt benne. A metróban mindenki még jobban elcsendesedett. Egy férfi kivette a fülhallgatóját. Egy fiatal nő átült a fiú mellé.
A három támadó megdermedt. Nem nevettek tovább. Nem szóltak. A következő megállónál hangtalanul leszálltak.
A férfi leült a fiú mellé.
– Hogy hívnak?
– Matyás…
– Matyás, ha valaha megpróbálnak megtörni – emlékezz arra, amit ma itt mindenki hallott. Nem te vagy a gyenge.
A fiú először emelte fel a fejét. A szemében könnyek csillogtak – és egy újfajta fény.
Amikor a férfi leszállt, a kezébe nyomott egy papírdarabot. Rajta ez állt:
„Ha valaha szükséged lesz valakire, aki meghallgat – hívj fel.”
Epilógus
Matyás összeszedte a bátorságát. Elkezdett beszélni. Először otthon, aztán az iskolában. A tanárok reagáltak. A társai megváltoztatták a viselkedésüket.
És az a férfi? Soha többé nem jelentkezett. Nem is látták újra.
De Matyás ma pedagógiát tanul. És gyakran mondja:
„Egy munkás a metrón megmutatta nekem, hogy egyetlen ember hangja is képes megváltoztatni egy egész életet. Talán még többet is.”
Отправить ответ