Sosem gondoltam volna, hogy valaha is azok közé a nők közé fogok tartozni, akik rejtett kamerát szerelnek fel otthon. De az utóbbi hetekben furcsa érzésem volt. Nem gyanakvás hűtlenségre vagy erőszakra — inkább egyfajta nyugtalan csend lengte be a házat, valahányszor hazaértem a munkából.
A kislányunk, Eliska, mindig vidám volt, de mostanában egyre visszahúzódóbbá vált. És a férjem? Ugyanaz a nyugodt, megbízható ember… talán túlságosan is az.
Egy nap úgy döntöttem – csupán a lelki békém érdekében –, hogy felszerelek egy apró kamerát a nappaliba. Nem volt drága, csak egy Wi-Fi-s kis szerkezet, elrejtve a könyvek között. Senkinek nem szóltam róla.
Aztán egy este megnéztem a felvételeket.
Amit láttam, könnyeket csalt a szemembe.
A férjem, az a csendes, kissé zárkózott ember, akit mindig túlságosan racionálisnak tartottam, minden délután valami egészen más arcát mutatta Eliskának.
Hercegnőset játszottak.
A férjem rózsaszín szoknyát viselt Eliska jelmezes dobozából, koronát tett a fejére, és varázspálcát fogott a kezébe. Magas hangon beszélt, táncolt a szobában, drámai jelenetekben „összeesett”, csak hogy megnevettethesse őt.
És Eliska nevetett. Szívből. Úgy, ahogy hetek óta nem hallottam tőle.
Ott ültem a képernyő előtt, gombóccal a torkomban. Valami racionális magyarázatot kerestem, talán meg akartam erősíteni, hogy igazam volt az érzéseimmel. Ehelyett valami sokkal értékesebbre bukkantam.
Egy apára, aki nem fél bolondos lenni a gyermekéért. Aki zárt ajtók mögött nem csak egy fáradt felnőtt, hanem a kislánya lovagja, tündére és legjobb barátja.
Amit láttam, nem a bizalmatlanság miatt változtatta meg a férjemhez fűződő viszonyomat. Hanem a csodálat miatt.
És attól a naptól kezdve tudom: különleges dolog van az otthonunkban. Nem csak egy csodálatos apa. Hanem egy férfi, aki nem fél gyermek lenni… a gyermekéért.
Отправить ответ