A ravatalozót nehéz, süket csend borította. A temetés csendben, lassan zajlott, komoly és fájdalmas légkörben. Csak a pap imáit és néhány rokon visszafojtott zokogását lehetett hallani. Középen – egy fehér koporsó. Benne egy fiatal férfi feküdt, aki tragikus autóbalesetben hunyt el. A halál hirtelen jött. Kegyetlenül. Idő előtt.
A koporsó mellett állt a felesége – sápadtan, tekintete az ürességbe veszett. Mellette – a kislányuk, mindössze kétéves. Fekete ruhácskában, kezében egy babával, csendben állt, és a koporsó szélét fogta. Senki sem várt tőle semmit. Azt mondják, ebben a korban a gyerekek még nem értik, mi a halál.
De akkor történt valami, amit senki sem tudott volna elképzelni.
Amikor közelebb vitték a koporsóhoz, hogy búcsút vegyen, a kislány hallgatott, nézte az apja arcát. Egy percig. Kettőig. Aztán felkiáltott. Hangosan. Kétségbeesetten.
— „Apa nem halt meg! Ő csak alszik! Apa, ébredj fel! Kérlek, ne aludj!”
A terem néma csendbe burkolózott. A pap elhallgatott. Valaki elejtett egy koszorút. Egy nő a sarokban keresztet vetett. Az emberek zavartan néztek egymásra.
A kislány előrehajolt, megsimogatta az apja arcát, és könnyes szemmel így szólt:
— „Apa fél. Azt mondta: ‘Itt vagyok. Segíts nekem.’ Itt van! Nem ment el!”
Az egyik idősebb férfi, egy nyugdíjas orvos, a koporsóhoz lépett. Nézte a gyermeket. Aztán óvatosan a férfi nyakához nyúlt. Ezután a csuklóján ellenőrizte a pulzust.
Elhallgatott. Felemelkedett, és megrendült hangon ezt mondta:
— „Van pulzusa. Nagyon gyenge… de van. Él.”
Kitört a pánik.
Valaki sikított. Valaki elájult. Remegő kezekkel nyúltak a telefonok után. A koporsót kinyitották. És ott – a férfi, akit mindenki gyászolt… még lélegzett.
Gyengén. Alig észrevehetően. De az élet még ott volt.
Hogyan lehetséges ez?
Hogyan hibázhattak ekkorát az orvosok?
Hogy lehet, hogy senki más – csak egy kétéves kislány – érezte, hogy él?
Vizsgálat indult. A kórház nem kívánt nyilatkozni. Az orvosokat felfüggesztették. De egy kérdés megválaszolatlan maradt:
Honnan tudta a kislány, mit mondott az apja?
Nemcsak sírt. Elismételte az ő szavait – „Itt vagyok. Segíts nekem.”
Olyan szavak, amiket senki más nem hallott. Olyan szavak, amiket nem találhatott ki.
Egyesek szerint – ez csoda volt.
Mások szerint – a gyerekeknek hatodik érzékük van.
De van valami, ami még ijesztőbb. Valami, amit csak néhányan hallottak.
Néhány nappal később a nagynénje megkérdezte tőle:
— „Tényleg hallottad apát? Hol volt ő?”
A kislány nem nézett rá. A szoba sarkába nézett, és halkan azt mondta:
— „Ott volt. De nem volt egyedül. Valami sötétség tartotta fogva. Én kiabáltam. És ők elmentek.”
És soha többé nem beszélt róla.
Az apja túlélte. Hosszú rehabilitáción ment keresztül, de felépült. És attól a naptól kezdve – mondják a hozzátartozók – soha többé nem hagyta egyedül a lányát. Még egy percre sem.
A pap, aki a temetést vezette, lemondott.
A kérdésre, hogy „Miért?”, csak annyit mondott:
— „Vannak dolgok, amiket még az imádság sem ért meg. Néha az imádság túl korán jön.”
És az anya minden este átöleli a kislányát, és ezt suttogja:
— „Köszönöm neked. Visszahoztad apát. Megmentetted őt.”
Отправить ответ