Amikor a házunk előtt lelassított egy rendőrautó, majd megállt közvetlenül a nyolcéves lányom limonádéstandja előtt, hirtelen szorítást éreztem a mellkasomban. A legrosszabb forgatókönyvek villantak át az agyamon. Talán nincs engedélye árulni? Valaki panaszkodott? Azt hittem, bármelyik pillanatban betilthatják a gondosan előkészített standját, amibe annyi energiát és lelkesedést fektetett.
De ami ezután történt, könnyeket csalt a szemembe — nem a félelemtől.
A rendőrautóból egy fiatal, egyenruhás férfi szállt ki barátságos mosollyal az arcán. Odament a standhoz, és megkérdezte:
— Jó napot, kisasszony. Igaz, hogy itt árulják a környék legjobb limonádéját?
A lányom egy pillanatig zavarban volt, de aztán bólintott, és halkan kínált egy poharat.
A rendőr a zsebébe nyúlt, elővett egy húszkoronást, és azt mondta:
— Kérek egyet. És adok egy kicsit többet is — a bátorságért és a vállalkozói szellemért.
Hamarosan megérkezett a másik rendőr is, megkóstolták a limonádét, beszélgettek egy kicsit a lányommal, dicsérték a kreativitását és a munkakedvét. Indulás előtt még biztatták is:
— Csak így tovább, kisasszony. Egyszer még ön lehet az év vállalkozója!
Ahogy elhajtott az autójuk, a lányom fültől fülig mosolygott, tele örömmel és önbizalommal. És én? Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Néha csak pár percnyi emberség kell ahhoz, hogy egy átlagos napból felejthetetlen élmény váljon.
Отправить ответ