Pontosan egy év telt el azóta, hogy elvesztettem Klárát.
Ő volt a társam, a szerelmem, az otthonom. Egy pillanatnyi figyelmetlenség az úton — valaki más hibája —, és hirtelen minden eltűnt, ami addig fontos volt.
Az első hónapokban csak vegetáltam. Minden nap túlélés volt. A munkahelyemen csak fizikailag voltam jelen — lelkileg nem léteztem.
Egyetlen dolog tartott életben: vasárnaponként kimentem a sírjához.
Fehér rózsák és csendes rítus
Minden vasárnap. Kivétel nélkül.
Fehér rózsát vittem neki — a kedvence volt —, és csak ültem a sír mellett, nézve a nevét a hideg kövön.
Aztán egy nap valami megváltozott.
Később érkeztem, mint szoktam, és a síron már ott volt egy másik csokor.
Nem rózsák. Sötét tulipánok. Friss virágok, ízlésesen fekete szalaggal átkötve.
Nem a gyász hideg üzenetével, hanem… gyengédséggel.
Azt hittem, valamelyik rokon hozta. Talán a nővére, egy barátnője.
Nem foglalkoztam vele. Egészen addig, amíg újra meg nem jelentek.
És újra. És újra.
Minden vasárnap. Akár korán mentem, akár későn — a virágok mindig ott voltak.
Valaki ugyanúgy — vagy talán még jobban — gondoskodott a sírról.
Kérdések, amik nem hagytak nyugodni
Ki lehetett az? Miért nem hagy üzenetet? Miért bujkál?
Egyszer szombat este mentem ki — semmi.
Vasárnap reggel hatkor — a virágok már ott voltak.
Végül úgy döntöttem, olyasmit teszek, amit addig sosem mertem: elbújtam, és vártam.
Az igazság, ami jobban fájt, mint a halál
Tél volt. Az autóban ültem, elrejtőzve a temető szélén, a fák között.
És akkor megláttam őt.
Fekete kabátos férfi, virág a kezében. Lassan, csendesen sétált a sírhoz.
Letérdelt, letette a csokrot, megsimította a követ.
Aztán felnézett.
Ondrás volt az. A legjobb barátom.
Az emlékek hirtelen mást jelentettek. A tekintetek közöttük. Az, amikor Ondrás eltűnt, mire hazaértem.
Ahogy egyszer azt mondta: „Klára különleges nő…” – túlságosan különleges.
Kiszálltam az autóból, lassan odamentem hozzá.
Meghallott, felém fordult. Elfehéredett.
„Tom… én…”
Nem kellett folytatnia. Láttam a szemében.
Szavak, amiket nem lehet visszavonni
Sokáig csak álltunk csendben. Aztán megkérdeztem:
„Szeretted őt?”
„Igen,” mondta halkan. „De sosem mondtam el neki. Ő sem nekem.”
Talán igaz volt. Talán hazugság. Már mindegy volt.
Minden héten, mikor én gyászoltam, ő is gyászolt.
Nem mint barát. Hanem mint férfi, aki ugyanazt a nőt szerette, mint én.
Ami megmaradt
Azóta Ondrás nem jön ki többé.
Talán tiszteletből. Talán szégyenből.
Én továbbra is kijárok.
De már más szemmel nézek a sírkőre.
Már nemcsak a feleségemet látom ott — hanem egy titkot is, amit magával vitt.
És az ürességet, ami már nem néma — hanem tele van megválaszolatlan kérdésekkel.
Befejezés
Elveszíteni azt, akit szeretünk, pusztító.
De rájönni, hogy talán sosem ismertük őt igazán — az egy másfajta halál.
A virágok eltűntek.
De a fájdalom megmaradt.
És vele együtt egy barátság árnyéka, ami már sosem lesz a régi.
Отправить ответ