Elmentem a szülészetre a feleségemért és az újszülött ikreinkért — de már nem voltak ott. Csak egyetlen mondat maradt hátra: „Viszlát. Gondoskodj róluk. Kérdezd meg az anyádat, mit tett velem.”

Minden pár másodperc alatt megváltozott.

Aznap lett volna életem legboldogabb napja. Haza kellett volna vinnem a feleségemet, Klárát, és a két kislányunkat, akik néhány nappal korábban születtek, de egészségesek és szépek voltak. Az autóban plüssjátékok vártak, a nappaliban lufik, a szívemben öröm.

De amikor beléptem a gyermekágyas osztályra, valami nem stimmelt.

Az ágy üres volt. Nem volt kiságy, nem volt csomag. Klára eltűnt. A gyerekek is. A szobában csak egy fehér, összehajtott levél maradt a párna mellett. Reszkető kézzel kinyitottam.

Viszlát. Gondoskodj róluk. Kérdezd meg az anyádat, mit tett velem.

Hosszú percekig ültem ott. Mozdulni sem tudtam. Nem értettem. Mit akart ezzel mondani? Mit tehetett az anyám vele olyan retteneteset, hogy elmenekült — és miért nem mondta el soha?

A kérdések minden oldalról zúdultak rám, de csak egy válasz volt. Vissza kellett mennem oda, ahová régóta nem akartam visszatérni — haza. Az anyámhoz.

És onnantól semmi sem volt már a régi.