Vannak éjszakák, amelyek teljesen hétköznapinak tűnnek – egészen addig, amíg sorsfordítóvá nem válnak. A csendes, jelentéktelen pillanatok egyszer csak olyan momentumokká alakulnak, amelyek kettéosztják az időt „előtte” és „utána” részekre. Az én pillanatom egy hideg novemberi estén érkezett el.
Kimerült voltam. Mentálisan, fizikailag, érzelmileg. A munkám felemésztett, a kapcsolataim kudarcot vallottak, és a magány úgy lopakodott az életembe, mint egy elűzhetetlen árnyék. Azon az estén kerülőúton mentem haza. Nem is tudom, miért – talán csak halogattam, hogy visszatérjek az üres lakásomba.
És akkor megláttam őt.
Egy elhagyatott buszmegálló padján ült. Fiatal srác, talán tizenhét éves, talán kicsit idősebb. A kezében egy szakadt hátizsákot szorongatott, a fejét lehajtotta, az arcát kapucni takarta. Olyan ember volt, akit könnyű lett volna nem észrevenni, ha nem figyelsz rá szándékosan.
Valami mégis megállított.
Az első találkozás
Közelebb léptem, és megkérdeztem, hogy jól van-e. Csendesen azt felelte, hogy „csak vár”. Nem akartam erőszakos lenni, de nem tudtam otthagyni. Felajánlottam neki egy kis teát a termoszomból, amit a táskámban hordtam. Elfogadta. A keze remegett. Nyilvánvaló volt, hogy már régóta kint van.
Azt hittem, én ajánlok fel neki menedéket. Én vagyok az, aki a kezét nyújtja.
Nem sejtettem, hogy valójában ő nyújtja felém.
Azon az estén felajánlottam neki, hogy nálam alhat. Nem akartam, hogy kint maradjon. A kanapén aludt, betakarózva egy takaróval, csendesen, mint egy árnyék. Én a hálószobában… és hetek óta először aludtam el altatók nélkül.
Csendes szövetségünk
A neve Dávid volt. Idővel beszélgetni kezdtünk. Nem sokat, csak apróságokat. Olyan srác volt, akit a szülei kitagadtak, mert „nem illett bele az elképzeléseikbe”. Szerette a zenét, rajzolgatott füzetekbe. És tudott hallgatni. Igazán hallgatni. Ez olyan tulajdonság volt, amit már rég nem tapasztaltam.
Egyre gyakrabban aludt nálam. Segített a konyhában, néha még rendet is rakott, pedig nem kértem rá. Különös, csendes barátság alakult ki köztünk. Nem beszéltünk a múltról. Csak a jelenről. És talán éppen ez volt az, ami gyógyító hatással bírt.
Egy este megmutattam neki a régi festményeimet. Olyan részemet, amit évek óta eltemettem. Hosszan nézett az egyik képre, majd azt mondta:
„Itt van valami, amit nem öltél meg magadban. Ez jó.”
Ebben a pillanatban elsírtam magam. Nem azért, mert szomorú voltam. Hanem mert rájöttem, hogy valaki igazán lát engem.
Új kezdet
Dávidnak köszönhetően újra festeni kezdtem. Kibéreltem egy kis műtermet. Ő pedig jelentkezett egy képzőművészeti középiskolába – segítettem neki az iratokkal, a fellebbezéssel, a szállással. Ő megtalálta az útját. Én pedig újra lélegezni kezdtem.
Egyszer azt mondta nekem:
„Ha akkor nem állsz meg annál a buszmegállónál, nem tudom, hol lennék most.”
Mosolyogtam, és így feleltem:
„És ha te nem ültél volna ott, nem tudom, itt lennék-e még.”
Epilógus
Már nem lakunk együtt. Dávidnak megvan a maga élete, nekem az enyém. De tartjuk a kapcsolatot. Néha írunk egymásnak, néha telefonálunk. A születésnapomra küldött egy festményt – egy olajképet. Én vagyok rajta, ahogy az ablaknál állok, fény vetül az arcomra, és mögöttem… egy zongora, amit soha nem birtokoltam, de szerinte megérdemlek.
Ez a kép az előszobámban lóg. Minden nap emlékeztet arra, hogy a megmentés néha váratlan formában érkezik. Azt hittem, egy elveszett srácot segítek. De az igazság az, hogy ő tanított meg újra élni.
„Azt hittem, én mentettem meg őt. De ő volt az, aki visszahozott az életbe.”
Отправить ответ