Az a nap álomszerűen indult. A forró augusztusi nap magasan járt, a tenger üvegsima volt, és a homok kellemesen égette a talpunkat. Régi barátok voltunk, akiket a gyerekkori élmények, első szerelmek és költözések is összetartottak. Tervezés nélkül indultunk a partra – törölközőkkel, napszemüvegekkel és Ronyval, az öreg kutyával.
Rony afféle kabalaállatunk volt. Bár Lukáshoz tartozott, már iskolás korunktól velünk volt. Nyugodt, hűséges, kicsit lusta, de olyan tekintettel, amiben mindig ott volt a bizalom. Aznap a parton futkározott, néha leheveredett mellénk a homokba, vagy a hullámoknál hűsítette a mancsait. Minden tökéletes volt: napsütés, nevetés, sirályok hangja.
Aztán megtörtént.
Körben ültünk, műanyag poharakból limonádét ittunk, és labdáztunk. Petra odahajolt, hogy megsimogassa Ronyt, amikor valami furcsára lett figyelmes. Megmerevedett. Először senki sem figyelt fel rá, aztán mutatóujjával egy pontra bökött.
„Nézzetek csak… a nyakán… mi ez?”
Csend lett.
Elsőre úgy tűnt, mintha csak összetapadt volna a szőr, de közelebbről nézve valami egészen más volt. A szőrében, közvetlenül a bőrén, különös minta rajzolódott ki. Olyan volt, mint egy égetett jel. Kör alakú, furcsa vonalakkal – mintha egy szem lenne… vagy valami, ami figyel.
Senki sem szólalt meg. Rony nyugodtan állt, de nem nézett ránk. Mintha nem is érzékelné, hogy hozzáérünk. Mintha hirtelen idegenné vált volna.
„Ez… ez tegnap még nem volt ott,” suttogta Lukáš. Halálsápadt volt. „Esküszöm.”
Petra hátrahúzódott. Martin megpróbált hozzáérni a jelhez, de Rony morgott. Nem úgy, mint amikor egy kutya fájdalmas pontot véd. Ez a hang mély volt, idegen, természetellenes. Valami megváltozott.
„Ismerem ezt a szimbólumot,” motyogta Petra. „A nagyapám régi jegyzetfüzetében láttam. Úgy nevezte… jel a küszöb őrzőjének.”
„Miféle küszöb?” – kérdezte valaki, de senki sem válaszolt.
Attól a pillanattól minden más lett. A nap halványabbnak tűnt, a szél elállt, a tenger elcsendesedett. Már nem játszottunk, nem nevettünk. Rony lassan felállt, elindult a dűnék felé, és nem nézett vissza.
Lukáš utána akart menni, de visszatartottuk. Nem tudtuk, miért – ösztön volt, félelem. Valami megmagyarázhatatlan, de mindannyian éreztük.
Rony soha nem tért vissza.
Azóta a csapatunk megváltozott. Lukáš bezárkózott. Petra régi könyveket kezdett gyűjteni szimbólumokról, rituálékról és árnyakról. Azt a napot sosem említjük – csak álmokban bukkan fel újra Rony és a tekintete, ami mintha olyasmit látott volna, amit mi nem.
Talán véletlen volt. Talán nem. De néha a legfélelmetesebb dolgok nem kiáltással kezdődnek – hanem csenddel. És egy pillantással valamire, amit jobb lett volna észre sem venni.
Отправить ответ