Kora reggel volt, még alig kezdett világosodni, amikor a város szélén lévő állatkórházunkban furcsa zajt hallottunk. Azt hittük, hogy csak a szél vagy valaki véletlenül kopogott be.
De amikor Katka nővérünk kinyitotta az ajtót, egy magas sziluett állt ott. Nem ember. Szarvas.
Nagy, méltóságteljes, gyorsult a légzése, és a szemében különös kifejezés volt – nem félelem, hanem fájdalom. Nem menekült el. Csak állt és nézett. Szokatlanul nyugodtan.
Amikor közelről megfigyeltük, észrevettük, hogy a bal hátsó lába dróttal és piszkos anyaggal be van kötve. Olyan volt, mint egy ideiglenes kötés – de nem olyan, amit egy állatot segíteni akaró ember készített volna. Épp ellenkezőleg.
A drót szorosan, fájdalmasan vájódott a húsába. És az anyagon… egy kézzel írt üzenet volt. Elhalványult, de olvasható:
„Ez csak a kezdet. Figyelj tovább.”
Nem értettük. Vicc volt? Fenyegetés? Szimbolikus tett? A szarvas sérült volt, de egyébként rendben. Mégis nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy valaki élő állatot használt arra, hogy valamit közöljön – velünk, vagy a világgal.
Ezért hívtuk a rendőrséget. Az ügyet átvették, a szarvast ellátták és elvitték egy mentőállomásra.
De bennünk megmaradt egy kellemetlen érzés. Az érzés, hogy ez nem volt véletlen. Hogy valaki figyel… és próbára teszi, hogyan reagálunk.
Azóta soha többé nem nyitjuk ki az ajtót reggelente gondolkodás nélkül.
Отправить ответ