Egy elfeledett kis utca végén, egy magyarországi faluban állt egy ház, amelyről már szinte senki nem beszélt. Az emberek gyorsítottak a lépteiken, ha arra jártak – senki sem nézett felé, senki sem állt meg.
Az épület öreg volt, elhagyatott, bedeszkázott ablakaival és mohos tetejével. A helyiek csak „a szürke háznak” nevezték. Több mint húsz éve senki nem lakott benne.
Azt beszélték, hogy valaha egy idős asszony lakott ott, aki egy napon nyomtalanul eltűnt. Nem hagyott üzenetet, nem búcsúzott el senkitől.
Azóta a ház csak pusztult. Senki nem akarta megvenni. Időnként valaki próbált benézni, de az ablakok koszosak voltak, az ajtók zárva – és mindig, mindig mély csend uralkodott.
Az éjszaka, amikor megszűnt a csend
Egy októberi éjszakán azonban valami megváltozott. Svanda úr, egy nyugdíjas, aki két házzal arrébb lakott, hajnali fél háromkor felriadt.
Hangot hallott – halk, de határozott zajt. Mintha egy rozsdás ajtó zsanérja nyílna ki hosszú évek után.
Először a szélre gondolt. De azon az éjjelen nem fújt a szél. Aztán újabb zaj érkezett: mintha valaki bútorokat tologatna… vagy lépkedne. A hang egyértelműen abból a házból jött.
Svanda úr magára kapta köntösét, felkapta a zseblámpáját, és kiment. Megállt a ház előtti ködös kertben és hallgatózott. Biztos volt benne – bent valaki mozog.
De hogyan? A ház évek óta üres volt. Zárva, elhagyatva.
Visszament otthonába. Úgy döntött, másnap jelenti az esetet.
A hatóságok vizsgálata
Másnap reggel hívta az önkormányzatot. Pár órával később két rendőr érkezett. Körbejárták a házat, kopogtattak, vizsgálták az ablakokat – de semmit sem találtak. Nem volt nyoma betörésnek, sem nyitott nyílászárónak. Odabent vastag por fedett mindent.
„Régi házak ilyen hangokat adnak” – mondták.
De Svanda úr tudta, mit hallott.
És nem ő volt az egyetlen. A következő napokban más szomszédok is jelentkeztek. Suttogásokat hallottak éjszaka, furcsa kopogásokat, fénypászmákat a függöny mögött. Egyikük azt állította, hogy alakot látott az ablakban – ott, ahol már évek óta nem volt üveg.
A ház, amely két évtizedig néma volt, újra életjelet adott.
Egy eltűnés nyomában
Pár nappal később eltűnt a helyi postás. Rendszeresen levágott a ház udvarán át – gyorsabb volt az út. Kerékpárját megtalálták a kapunál. Ő maga viszont nyomtalanul eltűnt.
A rendőrség átkutatta a környéket, a házat is újra ellenőrizték – de semmit nem találtak. Megint.
Aztán egy vízvezeték-szerelő, akit egy környékbeli szivárgás miatt hívtak ki, meglepő dolgot fedezett fel: a ház alatt egy régi, befalazott pince húzódott – amit semmilyen tervrajz nem jelzett.
A lakosok nyomására végül döntés született: a házat fel kell nyitni és átvizsgálni.
Amit a pince rejtett
A pincében naplókat, régi fényképeket, és több, az utóbbi években eltűnt személy személyes tárgyait találták meg. Köztük a postás szétszakadt táskáját is. Senki sem tudta megmagyarázni, hogyan kerültek oda ezek a dolgok. Vagy hogy miért nem szerepelt a pince sehol.
De a legfélelmetesebb egy kézzel írt üzenet volt az egyik naplóban:
„Hallod, ugye? Én is hallak. És várok.”
Újra csend
A házat ezután lezárták. A hatóságok le akarták bontani, de technikai problémák miatt nem volt lehetséges. Így továbbra is ott áll.
Elhagyatva. És megint félelmetesen csendesen.
Svanda úr néhány hónappal később álmában meghalt. Jegyzetfüzetében ez volt az utolsó bejegyzés:
„Ma éjjel megint sétált a folyosón. De most megállt az ajtóm előtt.”
Отправить ответ