Malý Hvozd falu mindig csendes, békés hely volt. Az emberek ismerték egymást név szerint, az idő lassan telt, az élet a természet ritmusa szerint haladt. De azon a napon – az öreg Antonín bácsi temetésének napján – valami olyan történt, amit senki sem tudott megmagyarázni.
Antonín Dvořák nem volt hétköznapi ember. Magányosan élt az erdő szélén egy régi házban, áram nélkül, néhány tyúkkal, egy kecskével és egy lóval – egy barna csődörrel, akit Hromnak hívtak. Senki sem tudta pontosan, hány éves lehetett Hrom. Olyan öregnek tűnt, mint maga az erdő, mégis büszke és erős maradt. Antonín még nyolcvanévesen is lovagolt rajta – lassan, nyugodtan, gyakran nyereg nélkül. Azt mondták, beszélgettek egymással. Nem emberi szavakkal, hanem tekintetekkel, mozdulatokkal, csenddel. Egy ősi, hangtalan nyelven, amit más nem értett.
Amikor Antonín álmában elhunyt, az egész falu összegyűlt, hogy végső búcsút vegyen tőle. A koporsót a kápolna előtt állították fel, a kis park mellett. Az emberek virágokat hoztak, csendben álltak, suttogtak. Mindenki a pap szavaira várt.
És akkor megtörtént.
Hirtelen, a közeli erdőből előlépett egy ló. Hrom volt az. Lovas nélkül, kantár nélkül. Lassan, határozottan közeledett felénk. Az emberek elnémultak, megfordultak. Senki sem mert megszólalni.
Hrom odalépett a koporsóhoz. Megállt. Meghajtotta a fejét. Mozdulatlanul állt hosszú másodpercekig – talán percekig. A szeme nedves volt. Nem mozdult addig, míg meg nem szólalt a templom harangja. Akkor megfordult, lassan visszasétált az erdőbe, és eltűnt a fák között.
Senki sem tudta visszatartani a könnyeit.
Valaki megpróbálta megtalálni Hromot a következő napokban. De többé senki sem látta. Nyom nélkül eltűnt, mintha teljesítette volna utolsó kötelességét, és visszatért volna oda, ahonnan jött – az erdő csendjébe.
Később kiderült, hogy Hrom nem „csak egy ló” volt. Régi krónikák említést tettek egy hasonló barna lóról, aki több mint ötven éve is feltűnt Malý Hvozd környékén. Mindig olyan emberek mellett, akik harmóniában éltek a természettel. Olyanokkal, akik többet értettek, mint puszta szavakat.
Így kezdtek arról beszélni a faluban, hogy Hrom nem egyszerű állat volt, hanem a lelkek őrzője. Az, aki elkíséri a magányos lelkeket a túlpartra.
Ami azon a napon a kápolnánál történt, rejtély marad. De mindenki, aki ott volt, tudja: ez nem volt véletlen.
És annak a csendes búcsúnak az emléke – a lóé, aki kijött az erdőből, megállt a koporsónál, és szavak nélkül mindent elmondott – örökre megmarad azok szívében, akik tanúi voltak.
Отправить ответ