Csendes, komor délután volt. Az ég felhős volt, a szél játszadozott a fák ágaival, és az egész város gyászba borult. Mindenki azért gyűlt össze, hogy végső búcsút vegyen Fülöptől – a tizenhat éves fiútól, aki állítólag egy tragikus balesetben vesztette életét.
A család az első sorban ült, könnyes szemekkel. Egyedül a nagymama, Hana asszony tűnt nyugtalannak. Egész nap különös érzés szorította – nem félelem, nem szomorúság, hanem valami belső figyelmeztetés. Fülöp volt a szeretett unokája, és bár már a koporsóban feküdt előtte, a szíve nem akarta elhinni, hogy valóban ő az.
„Látni akarom őt,” suttogta hirtelen a csendben.
Mindenki felé fordult. „Hana, miért csinálod ezt?” – kérdezte a lánya, de a nagymama kitartott az elhatározása mellett. „Biztosra kell mennem. Valami nem stimmel.”
Így hát – bár vonakodva – a temetkezési dolgozók bólintottak, és lassan felnyitották a koporsó fedelét.
Abban a pillanatban sikoly hangzott fel.
Ez nem Fülöp volt. Ez nem az ő arca volt, nem az ő kezei. A férfi – vagy inkább fiú –, aki a koporsóban feküdt, teljesen más volt. És a nagymama ezt első pillantásra tudta.
A kápolnában néma csend lett úrrá, amelyet csak suttogás és zokogás tört meg. Valaki hívta a rendőrséget. Mások sokkos állapotban elszaladtak. Egyetlen mondat lebegett a levegőben:
Hol van Fülöp?
És ezzel elkezdődött egy történet, amely megrázta az egész közösséget – egy történet tele kérdésekkel, titkokkal és egy igazsággal, amelynek soha nem kellett volna napvilágra kerülnie.
Отправить ответ