Sosem vágytam nagy születésnapi felhajtásra. Nem kellenek hatalmas torták vagy zajos bulik. Csak annyi, hogy valaki gondol rám. Egy üzenet. Egy „boldog születésnapot”. Egy kis jel, hogy nem vagyok egyedül. Egészen eddig az évig azt hittem, ez természetes.
A nap csendesen kezdődött. Harminc éves lettem – kerek szám, egyfajta belső mérföldkő. Mosollyal ébredtem, remélve, hogy valaki emlékezni fog. Megnéztem a telefonomat. Semmi. Azt mondtam magamnak: korán van még. Mindenki alszik. Majd napközben biztosan jönnek az üzenetek.
De semmi nem történt.
Délutánra egyre nyugtalanabb lettem. Még anyám sem hívott, pedig minden évben reggel 8-kor fel szokott. Se a húgom, se a barátaim, senki. A közösségi oldalaimon is néma csend volt. Az a nap, aminek legalább egy kicsit különlegesnek kellett volna lennie, szürke és üres lett.
Este vettem magamnak egy kis tortát, gyertyát gyújtottam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Talán meglepetést szerveznek – suttogtam magamnak. Talán van rá magyarázat. De amikor este kilencet ütött az óra, világossá vált: semmi nem fog történni.
Másnap elmentem a szüleimhez. Válaszokat akartam. Anyám nyitott ajtót – és az arcán olyan kifejezést láttam, amit még soha. Szomorúság. Bűntudat. És egy néma könyörgés, hogy ne kérdezzek semmit.
De én megkérdeztem.
Apám a konyhában ült, és nem bírt a szemembe nézni. Aztán anyám megtörte a csendet:
„A húgod terhes. Tegnap este be kellett mennie a kórházba, mert félő volt, hogy elvetél. Mindannyian vele voltunk… és egyszerűen… elfelejtettük.”
Elfelejtették. Ez a szó jobban fájt, mint bármi más.
Nem az volt a gond, hogy nem tudtak volna írni. Nem az, hogy nem volt idejük. Egyszerűen nem jutottam eszükbe. A saját családom. Azok, akik a legközelebb állnak hozzám. Az ő figyelmük most valaki másra irányult – egy olyan életre, amely még el sem kezdődött.
És én? Én feleslegesnek, láthatatlannak éreztem magam. Mellékszereplőnek egy történetben, ami már nem rólam szól.
Természetesen örültem, hogy a húgom és a baba jól vannak. Természetesen megértettem a helyzetet. De attól még fájt. Mélyen. Olyan sebet hagyott, amit nem lehet könnyen begyógyítani. Rákényszerített, hogy újragondoljam, milyen helyem van ebben a családban.
Azóta a születésnapom csak magamnak emlékeztető. Nincsenek elvárások. Nincsenek remények. Csak egy csendes pillanat, amikor eszembe jut: néha nem azok sebeznek meg legjobban, akik gyűlölnek… hanem azok, akik szeretnek – csak éppen néha megfeledkeznek rólunk.
Отправить ответ