Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyesmit fogok írni. De az elmúlt hetekben történt helyzet annyira felbosszantott, hogy muszáj megosztanom.
A tizenkét éves fiam szobája a belső udvarra néz, ahol az emberek rendszeresen teregetik a ruháikat. Semmi szokatlan… egészen addig, amíg az új szomszédnőm úgy nem döntött, hogy az alsóneműit – és hangsúlyozom, a legfeltűnőbb csipkés bugyikat is – közvetlenül az ablak elé fogja kiteregetni.
Először azt gondoltam: „Na jó, véletlen. Talán nem vette észre.” De amikor HETEKIG tartott, és minden nap újabb, még kihívóbb darabok jelentek meg, rájöttem, hogy ez valószínűleg nem véletlen.
A fiam kezdett kellemetlenül érezni magát. Nem mondott semmit hangosan, de látszott rajta, hogy zavarja. Nem tudta, hova nézzen, amikor leült az asztalhoz. Ezért úgy döntöttem, cselekszem.
Nem kezdtem rögtön kiabálással. Írtam a szomszédnőnek egy üzenetet – udvarias, de határozott volt:
„Jó napot kívánok! Megértem, hogy mindenkinek joga van ott teregetni, ahol szeretne. De kérem, vegye figyelembe, hogy a szárítóval szemben egy tizenkét éves fiú szobája van. Köszönöm a megértését.”
Válasz? Semmi. Csak másnap újabb bugyik – ezúttal neonrózsaszínben. Ekkor már nem bírtam tovább. Lementem, becsöngettem, és udvariasan, de nagyon határozottan elmagyaráztam neki, hogy ha szeretné közszemlére tenni a fehérneműit, tegye azt az erkélyén – ne egy gyerekszoba ablaka előtt. Eleinte kellemetlen volt, de végül beadta a derekát.
És az eredmény? Azóta a bugyik a belső udvar másik oldalán lógnak. A fiam pedig újra nyugodtan írja a leckéit.
Отправить ответ