Az osztályban a szokásos nyüzsgés folyt. Az informatikai szakkörös fiúk egymásnak dobálták a cetliket, a hátul ülő lányok a TikTokról beszélgettek, a tanár pedig már harmadszor ismertette a programozási verseny szabályait. Mindenki el volt foglalva – kivéve Anikót.
Csendben ült egyedül, az ölében a hátizsákjával, a tekintetét az üres monitorra szegezve. Senki sem figyelt rá.
„Ő az a lány, aki soha nem szólal meg,” suttogta valaki. „Miért is jelentkezett egyáltalán?”
Mindenki biztos volt benne, hogy öt perc után feladja.
De Anikó nem mozdult. Amikor elindult a verseny, szó nélkül felvette a fejhallgatóját, megnyitotta a szerkesztőt, és írni kezdett. Nem keresett rá semmire a Google-ben. Nem másolt jegyzetből. Csak írt. Mintha a teljes kód a fejében lett volna.
Tíz perc múlva suttogás kezdett terjedni a teremben. Tizenöt perc után már a többi versenyző sem a saját feladatára koncentrált – mindannyian az ő képernyőjét bámulták.
A huszadik percben a tanár odalépett hozzá, lenézett a monitorra, elcsodálkozott, majd odament a zsűriasztalhoz. Mutatott valamit a táblagépén. A zsűritagok arcáról eltűnt a közöny.
A harmincadik percben Anikó felemelte a kezét.
„Készen vagyok,” mondta nyugodtan.
Egy teljesen működőképes alkalmazást adott le – nemcsak hogy teljesítette a feladatot, de még olyan funkciókat is beépített, amiket nem is kértek: önfejlesztő algoritmust, elegáns felhasználói felületet és kiváló optimalizálást.
A többiek némán ültek. És az év során először… senki sem nevetett.
Aznap Anikó nemcsak a díjat nyerte meg. Hanem a tiszteletet is. És örökre megváltoztatta, ahogy mások tekintettek rá.
Отправить ответ