Amikor nekiálltam a nagyszüleimtől örökölt régi ház felújításának, számítottam mindenre – penészre, elavult alumínium vezetékekre, sőt, darázsfészekre is. De erre… erre nem.
Minden az emeleten, a régi hálószobában kezdődött. El akartam bontani egy válaszfalat, hogy két kis szobát egy nagyobbá egyesítsek. Amikor elkezdtem vágni a gipszkartont, furcsa, sárgásfehér anyagra bukkantam. Elsőre úgy tűnt, hogy ez sima szigetelőhab. Ám túl sok volt belőle. És… más volt. Lágyabb. Nyúlósabb. Különös, édeskésen rothadó szaga volt.
A kíváncsiság legyőzte az undort. Fogtam a kést, és elkezdtem kivágni az anyagot.
Mögötte egy üreg volt.
És abban… egy kis fém bőrönd. Zárva, teljesen beborítva azzal a különös anyaggal. Amikor végre sikerült kinyitnom, megállt körülöttem a világ.
Bent régi gyerekcipők voltak. Nyilvánvalóan évtizedekkel ezelőttiek. Mindegyik más: az egyik kék, a másik rózsaszín. Kicsi, koszos zoknik. És alattuk… fényképek. Fekete-fehérek. Gyerekek. A legtöbb közvetlenül a kamerába nézett. Néhány mosolygott. De voltak olyanok is, akik rettegtek. És kettőn ugyanaz a szoba látszott a háttérben, amelyben én épp akkor álltam.
Abban a pillanatban megértettem: ez nem szigetelés volt. A bőröndöt valaki szándékosan rejtette el. És nem akarta, hogy valaha is megtalálják.
Hívtam a rendőrséget. Onnantól minden megváltozott. A házat lezárták, nyomozás indult. De semmit sem mondtak konkrétan. Csak annyit: „Jól tette, hogy szólt.”
Túl jól emlékszem a bőrönd utolsó fényképére. A hátoldalán kézzel írott üzenet állt:
„Ez nem történhet meg újra.”
Azóta nem alszom. És abban a házban soha többé nem maradok éjszakára.
Mert ez nem hab volt. És mert vannak falak… amelyeket örökre zárva kell hagyni.
Отправить ответ