Öt év.
Kétszázhatvan vasárnap.
És ő sosem hiányzott.
Mária mindig ugyanazzal a csokorral érkezett a temetőbe – fehér rózsák, Károly kedvencei. Leült a sírkő melletti padra, megsimogatta a hideg követ, halkan beszélgetett vele. Néha csak csendben üldögélt, hallgatta a szelet.
A sír mindig gondosan rendben volt tartva. Lehullott falevél soha nem maradt ott egy napnál tovább. A falu lakói csodálták őt – az odaadását, hűségét, erejét.
Aztán… minden megváltozott.
Ködös, nyirkos novemberi nap volt. Mária észrevette, hogy az előző héten hozott virágok eltűntek. Ez még soha nem történt meg. Először a szélre gyanakodott, vagy talán állatokra.
De aztán valami sokkal aggasztóbbra lett figyelmes.
A föld a sírkő körül meg volt bolygatva. Mintha valaki nemrég kiásta volna, majd sietve visszatömte. A sírkövön pedig… egy friss karcolás. Vékony, de egyértelműen új.
Szíve elnehezedett.
Azonnal a temetőgondnokhoz ment. Ő azt állította, semmi szokatlant nem látott. De amikor másnap a rendőrséggel visszatértek, és felnyitották a sírt – a valóság napvilágra került.
Károly… nem volt a sírban.
Nem volt ott sem test, sem koporsó. Csak egy üres üreg, némi faanyag, ami egy hamis fedélre emlékeztetett. Valaki vagy sosem helyezte oda a testet – vagy később elvitte.
Mária ledermedt. Nem tudott beszélni. Nem tudott sírni. Csak állt, üres tekintettel.
Akkor… ki feküdt ott, amikor öt évvel ezelőtt búcsút vett tőle?
Kit siratott annyi éven át?
És hol van Károly?
Attól a naptól kezdve soha többé nem ment ki a temetőbe.
Mert a legijesztőbb dolog nem a halál.
Hanem az, amikor nem tudod, ki halt meg valójában… és ki nem.
Отправить ответ