Sosem gondoltam volna, hogy valaha is olyan nő leszek, aki rejtett kamerát szerel fel otthon. De az utóbbi hetekben furcsa érzésem volt. Nem gyanakvás hűtlenségre vagy erőszakra – inkább valami nyugtalanító csend, ami mindig ott volt, amikor hazaértem. A kislányunk, Eliska, aki mindig vidám volt, mostanában zárkózottabb lett. És a férjem? Ugyanolyan nyugodt és megbízható, mint mindig… talán túlságosan is.
Egy nap úgy döntöttem – pusztán a lelki nyugalmam érdekében –, hogy felszerelek egy kis kamerát a nappaliban. Nem volt drága, csak egy egyszerű Wi-Fi-s eszköz, elrejtve a könyvek között. Senkinek sem szóltam róla.
Egy este megnéztem a felvételeket.
Amit láttam, könnyeket csalt a szemembe.
A férjem – ez a csendes, visszahúzódó, túlontúl racionális ember – minden délutánt Eliskával töltött, és egészen más oldalát mutatta. Hercegnős játékokat játszott vele. Felvette a rózsaszín szoknyát a jelmezes dobozból, koronát tett a fejére, varázspálcát a kezébe, és magas hangon beszélt, táncolt a szobában, színpadiasan a földre vetette magát – csak hogy megnevettesse őt.
És Eliska nevetett. Szívből. Úgy, ahogy már hetek óta nem hallottam.
Csak ültem ott, és néztem a képernyőt, gombóccal a torkomban. Azt hittem, valami nyugtalanító dolgot fogok látni, megerősítést a megérzésemre. Ehelyett valami sokkal értékesebbet találtam.
Egy apát, aki nem szégyelli, hogy bolondos legyen a gyermekéért. Aki a zárt ajtók mögött nem egy fáradt felnőtt, hanem a lánya lovagja, tündére, legjobb barátja.
Amit láttam, nem a bizalmat rendítette meg bennem – hanem a csodálatot erősítette meg.
Attól a naptól fogva tudom, hogy valami különleges van az otthonunkban. Nemcsak egy nagyszerű apa él velünk, hanem egy férfi, aki nem fél újra gyerek lenni… a saját gyermeke kedvéért.
Отправить ответ