Ma már nem tudom eldönteni, hogy akkor a gőg beszélt belőlem, vagy kétségbeesetten akartam bizonyítani magamnak, hogy én nyertem. Új menyasszonyom volt, gyönyörű esküvő, pénz, tekintély… és egyetlen gondolat járt a fejemben: lássa csak Klára, mit vesztett el.
Nem nagylelkűségből hívtam meg őt. Csak meg akartam mutatni, milyen jól megy sorom nélküle.
És ő eljött. De nem egyedül.
A válás története
Klárával hét évig voltunk házasok. Egyetemi szerelem volt – gyors esküvő, közös albérlet, kutya, lakáshitel. De én mindig többre vágytam: pénzre, elismerésre, izgalomra. Klára csak egy nyugodt otthont, gyerekeket és szeretetet akart.
Csendesen váltunk el. Nem voltak nagy viták. Papírok, dobozok, és én csaptam be utoljára az ajtót.
Két év múlva már más világban éltem: sikeres voltam, Karolinával voltam jegyben – befolyásos család lánya, gyönyörű és kifinomult. Az esküvőt kastélyban rendeztük.
Amikor a vendéglistát írtam, egy őrült gondolat futott át az agyamon: „Mi lenne, ha Klárát is meghívnám? Hadd lássa, milyen magasra jutottam!”
Talán bosszút akartam. Talán elismerést. Talán csak mulatni akartam.
Az esküvő napja – és a sokk
A délutáni napfény csillogott a kristálycsillárokon, minden tökéletes volt. A vendégek nevetgéltek, a zene szólt.
Aztán megláttam őt.
Egyszerű ruhában állt az bejáratnál. Mellette egy kisfiú. Sötét haj, barna szemek. Ismerős tekintet. Mintha a múltból néztem volna vissza saját magamra.
Klára lassan közeledett. Senki nem állította meg. Az ajándékasztalra letett egy kis, kék dobozt. És azt mondta, épp elég hangosan, hogy a körülötte állók is hallják:
— „Nem miattad jöttem. Miatta. Meg akarja ismerni az apját.”
Egy mondat, ami mindent megváltoztatott
Megdermedtem. Nem értettem.
— „Micsoda? Milyen apa?”
Klára a fiúra nézett, majd rám:
— „Ő Matyás. Hatéves. Három hónappal azután született, hogy elmentél. Nem akartalak terhelni vele. Azt hittem, úgysem érdekel. De ő… ő tudni akarta, ki az apja. Ezért jöttünk.”
A menyasszonyom mögöttem mozdulatlan állt. A családja döbbenten hallgatott. Én pedig csak álltam ott, néma és bénult.
Az „ajándék”, ami felforgatta az életemet
Az este végén – miután minden vendég elment – kinyitottam a kis kék dobozt.
Egy újszülött fotója volt benne, Matyás, kék takaróba csavarva. És egy levél:
„Nem volt erőm elmondani. De soha nem tiltottam meg, hogy keresd. Most rajtad múlik, mit kezdesz vele. – K.”
Karolina aznap este elhagyott. A családja szégyent emlegetett. Az esküvőszervezők csak a költségek felét számlázták ki.
De mindez eltörpült ahhoz képest, ami a fejemben történt.
Fiam volt. Egy hatéves fiam, aki látni akart.
Új kezdet
Lassan kezdtem el találkozni Matyással. Először bizonytalanul. Aztán rendszeresen. Ma már ő a legjobb barátom.
Klárával már nem vagyunk együtt, de tiszteljük egymást. Második esélyt adott – nem mint férfinak, hanem mint apának.
És megtanultam valamit, amit akkor, a kastélyban még nem értettem:
Az igazi boldogság nem aranyban, nem márkás öltönyökben vagy díszes asztalokban rejlik.
Hanem abban, amikor egy kisfiú vasárnap délután, játszótérről hazafelé annyit mond:
„Apa, szeretlek.”
Utószó
Aznap, amikor dicsekedni akartam, megaláztak.
De abban a megaláztatásban találtam meg életem legnagyobb ajándékát.
És tudod mit?
Ma már semmiért nem cserélném el.
Отправить ответ