Az autó egyenesen felém száguldott az autópályán – és amit egy pillanat tört része alatt tettem, megmentette az életemet

Teljesen átlagos koraeste volt. Az M1-es autópálya tele volt, de a forgalom haladt – a szokásos csúcsidő Brno és Prága között. A régi kombi volánja mögött ültem, rádiót hallgattam, és azon gondolkodtam, mit fogok csinálni, amikor hazaérek. Odakint kezdett sötétedni, az ég pedig azt a különös szürke-narancssárga árnyalatot öltötte, amely közvetlenül az igazi sötétség előtt jelenik meg.

Minden olyan gyorsan történt, hogy a mai napig lassított felvételként játszódik le előttem.

Épp a belső sávban haladtam, amikor a távolban furcsa fényeket vettem észre. Villogtak, mozogtak – és akkor megértettem, miért:

Egy autó egyenesen felém jött.

A forgalommal szemben. A belső sávban. Az autópályán.

Az agyam nem akarta elhinni. „Ez lehetetlen,” gondoltam. „Ez biztos valami tévedés. Ilyen nem történhet meg.” De megtörtént. A szembejövő autó legalább száz kilométeres sebességgel száguldott – egyenesen felém.

Abban a pillanatban minden lelassult.

Két választásom volt – hirtelen jobbra rántani a kormányt, vagy vészfékezni, és remélni, hogy valahogy „magától megoldódik”.

De az ösztön döntött helyettem.

A kormányt enyhén balra rántottam – a középső szalagkorlát felé, tudatosan számítva arra, hogy az autó bal oldala hozzá fog érni a fémhez. Tudtam, hogy ha ezt nem teszem meg, a frontális ütközés halálos lesz. Nem neki. Nekem.

Félelmetes fémes csattanás hallatszott.
Az autó centiméterekkel mellettem süvített el.
Éreztem a nyomást a mellkasomban – majd azonnal a sokkot.

Megálltam a leállósávban. Remegett a kezem. A szemem előtt fényszórók és pillanatképek villantak fel újra meg újra. Valaki dudált mögöttem, mások megálltak – káosz.
De én életben voltam.

Később megtudtam, hogy az autó sofőrje egy idős férfi volt, aki véletlenül hajtott fel rossz irányból – életében először az autópályára. A baleset pár kilométerrel később történt. Egy másik sofőrnek nem volt ekkora szerencséje.

Azóta sokan kérdezték tőlem, honnan tudtam, mit tegyek.
Nem tudtam.
De néha az ösztön – vagy valami mélyebb – meghozza a döntést helyetted. Olyat, ami megmenti az életed.

És valahányszor elhaladok azon a szakaszon, automatikusan a szembejövő sáv felé nézek.
Nem félelemből. Hanem tiszteletből.

Mert egyetlen másodperc elválaszthatja az életet a haláltól.