Minden ártatlanul kezdődött. Szép tavaszi nap volt, a nap melegen sütött, és a férjemmel, Péterrel a ház mögötti kis kertünkön dolgoztunk. Ültettünk krumplit, salátát, paradicsomot – mindent, amit szeretünk. Péter javasolta, hogy az édesanyja, Alena, jöhetne pár napra. Azt mondta, hiányzik neki a kertészkedés.
Másnap Alena megérkezett egy régi, kopott bőrönddel, és azonnal bezárkózott vele a kerti fészerbe. Amikor megkérdeztem, mit csinál ott, csak annyit mondott:
„Vannak dolgok, amiket jobb békén hagyni.”
Másnap reggel Péterrel kimentünk ellenőrizni a növényeket – de valami nem stimmelt. A hagymának szánt ágyás közepén frissen kiásott gödör tátongott. A kíváncsiság győzött – tovább ástunk.
És akkor megtaláltuk.
Egy rozsdás bádogdoboz, dróttal átkötve. Benne egy rongybaba, egy megégett levél és valami, ami emberi hajra emlékeztetett. A levelet remegő kézírással írták. Így kezdődött:
„Bocsáss meg, nővérem…”
Amikor este megmutattuk Alenának, elsápadt, mint a fal. Az ujjai remegtek, a tekintete a múltba veszett. Beismerte, hogy fiatal lányként valami szörnyű dolgot tett. Egy nővér, árulás, egy megtört ígéret – ezekről beszélt. A babát a bűntudat jeleként ásta el. De – ahogy mondani szokták – a múlt mindig visszatér.
Attól a pillanattól kezdve furcsa dolgok történtek. Az üvegház üvege ok nélkül megrepedt. A magok nem csíráztak. Minden éjjel léptek hallatszottak a kertből – pedig senki sem volt ott.
Alena korábban elment, búcsú nélkül. Péter azóta nem beszél vele.
És én? Minden este bezárom a kertkaput. De néha, a csendes éjszakában, érzem, hogy valaki figyel… onnan a veteményes sarkából.
És azt hiszem, ez még nem ért véget…
Отправить ответ