Amikor Léna tizenhét évesen közölte a szüleivel, hogy gyermeket vár, néma csend lett. Kellemetlen, nyomasztó csend, amelyet soha nem felejt el. Édesanyja elsápadt, és összeszorított fogai között csak annyit mondott:
– Csalódtunk benned. És tönkretetted az életed.
Két nappal később Léna egy sporttáskával állt a ház előtt. Az ajtó becsukódott mögötte – és soha többé nem nyílt ki újra.
Az első hetek pokoliak voltak. Ismerősöknél húzta meg magát, majd egy fiatal anyáknak fenntartott menedékházban talált helyet. Amikor megszületett a fia, Tamás, karjában tartva csak egy dolgot tudott biztosan: hogy soha nem hagyja el. Bármi áron megvédi – még ha egész életében egyedül kell is harcolnia érte.
Éjszaka pékségben dolgozott, nappal távoktatásban fejezte be a középiskolát. Soha nem panaszkodott. Semmit nem kapott ingyen. De lassan, lépésről lépésre, felépített egy új életet.
Tizenöt évvel később…
Léna kis, de otthonos házának verandáján ült. Nyár volt, és a házból hegedűszó hallatszott – Tamás gyakorolt. Óriási tehetsége volt. Nemrég megnyerte a regionális zenei versenyt, és még az újságban is írtak róla.
A gondolataiból a kapucsengő hangja rázta fel. Nem várt senkit. Amikor kinyitotta a kaput, megdermedt.
A szülei álltak előtte.
Anyja megöregedett, mély ráncok szántották az arcát. Apja egy papírtasakot tartott a kezében, és tekintete ide-oda cikázott.
– Léna… mi… – kezdte az anyja, de elcsuklott a hangja.
– Azért jöttünk, mert rájöttünk, mit veszítettünk – mondta az apja halkan.
Léna hallgatott. Képek villantak fel előtte — ahogy az esőben állt a bezárt ajtó előtt, ahogy utolsó pénzén pelenkát vett, ahogy a kórházban Tamás kezét fogta… segítség nélkül, család nélkül.
Egyszer csak megjelent Tamás az ajtóban.
– Anya, kik ezek? – kérdezte kíváncsian.
– Ők… a nagyszüleid – válaszolta Léna, tekintetét le nem véve a szüleiről.
Anyja sírni kezdett.
– Megölelhetünk? – suttogta.
Tamás az anyjára nézett. Léna bólintott.
De ekkor Tamás mondott valamit, ami mindent megállított:
– És hol voltatok, amikor szükségünk lett volna rátok?
Apja lehajtotta a fejét. Anyja remegni kezdett.
– Gyávák voltunk. És most jobban bánjuk, mint azt el tudnád képzelni – mondta.
Léna egy pillanatig hallgatott. Aztán félreállt az ajtóból.
– Gyertek be. De a megbocsátást nem lehet egy nap alatt elnyerni.
Csend. Majd egy halk szó:
– Köszönjük.
Így kezdődött valami új egy csendes nyári délutánon. Talán nem egy makulátlan új kezdet – de őszinte. És néha ez a legfontosabb.
Отправить ответ