Hideg, ködös nap volt. A felhők alacsonyan lógtak az égbolton, a temetőt övező fák csendesen hajladoztak a lágy szélben. Mindenütt különös csend uralkodott – nem hétköznapi, hanem mély, a kimondatlan fájdalomtól terhes csend.
Aztán megtörtént.
Az emberek csoportjából hirtelen egy apró alak lépett elő. Egy alig ötéves kislány rózsaszín kabátban, reggel gondosan befont copfokkal, amelyeket még az édesanyja készített el neki. Plüssmackót szorongatott a kezében, és határozottan elindult a koporsó felé. Hangja tisztán, váratlanul csendült fel:
— „Apa csak alszik!”
Az emberek megdermedtek. Néhányan hátrafordultak, mások még lélegezni is elfelejtettek. Annyira tiszta volt, annyira ártatlan… és fájdalmas.
A kislány folytatta, bizalommal teli szemekkel:
— „Ő nem halt meg. Csak pihenni akar. Anya mondta, hogy minden fájt neki, és most alszik.”
A pap elhallgatott. Még a szél is elcsendesedett. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte tapinthatóvá vált. Az édesanya hangosan sírva fakadt, odaszaladt a kislányhoz, de ő kiszabadította magát, és megsimogatta a koporsót – mintha apukája kezét simogatná.
— „Apukám, kelj fel… megígérted, hogy ma megyünk etetni a kacsákat.”
És abban a pillanatban minden jelenlévő szíve összetört. Valami kimondhatatlan, mélyebb dologra döbbentek rá. Nem csupán egy férfi haláláról volt szó. Hanem valami sokkal mélyebbről. A gyermek halálfelfogásának hiányáról. Arról a pillanatról, amikor az ártatlanság olyan erővel csap össze a valósággal, hogy még a felnőttek is beleremegnek.
A kislány még egy kicsit beszélgetett a koporsóval, suttogott valamit a macinak, mintha azt akarta volna, hogy az apukája magával vigye. Aztán finoman a koporsóra tette a mackót, és hátralépett.
Ebben a mozdulatban ott volt a világ minden fájdalma.
Az emberek nehezebb szívvel távoztak, mint ahogyan érkeztek. Nemcsak a veszteség miatt, hanem mert tanúi voltak egy pillanatnak, amikor egy gyermeki szív lassan kezdett összetörni. És mégis – a szavak: „Apa csak alszik” – valami különös reményt hordoztak magukban. A reményt, hogy a szeretet nem tűnik el a halállal. Hogy megmarad – mélyen bennünk. Hogy a gyermek hisz – és néha ez az egyszerű hit erősebb, mint bármilyen valóság.
Отправить ответ