Egy mély, csendes erdőben, ahol a fák úgy suttogtak a széllel, mintha titkokat mesélnének, élt egy kis fehér nyuszi, akit Bělkának hívtak. Nem volt sem a leggyorsabb, sem a legokosabb, de különleges szíve volt: olyasmit is megérzett, amit mások észre sem vettek — a madárdalban rejlő szomorúságot, a levelek között játszó fények boldogságát.
Egy nap, miközben a fák között sétált, valami furcsára bukkant. Nem toboz volt, sem levél, hanem egy valódi emberi pénztárca — fekete, bőrből készült, kissé megkopva. Bělka óvatosan megszagolta, figyelte, majd mancsával kinyitotta.
A tárcában papírpénz, fémpénzek, egy műanyag kártya emberi arccal és egy apró, gyűrött cédula volt. A cédulán ez állt:
„Nem az számít, mid van, hanem hogy mit kezdesz vele.”
Bělka nem tudott olvasni, de valami abban a kis papírdarabban egyszerre nyugtalanította és elbűvölte. Érezte, hogy ez a tárgy nem való az erdőbe. Valami különös ereje van — olyasmi, amit az állatok nem értenek, de az emberek túl nagyra értékelnek.
Úgy döntött, megmutatja a többi állatnak.
Az öreg borz gyanakodva morrant: „Ez csapda. Az emberektől sosem jött semmi jó.”
A bagoly bölcsen biccentett: „Ez egy eszköz, amivel az emberek uralják a világukat. De nem a miénket.”
A szarka azonnal felcsipogott: „Ez csillog! Az enyém!” — és megpróbálta kikapni a pénzeket.
Bělka érezte, hogy a kis tárgy nyugtalanságot hozott. Egyszerű dolog volt, mégis kapzsiságot, veszekedést és bizalmatlanságot ébresztett.
Ezért a szíve szerint cselekedett.
Másnap reggel a pénztárcát elvitte az erdő szélére, arra az ösvényre, ahol néha emberek jártak. Ott hagyta a fűben. És várt.
Nem sokkal később egy fiatal férfi jelent meg hátizsákkal. Amikor meglátta a pénztárcát, megállt, lehajolt és lassan kinyitotta. Először az iratokat vette elő, majd… a kis cédulát. Elolvasta. És elmosolyodott. De nem úgy, mint aki nyert valamit. Hanem úgy, mint aki hirtelen megért valami fontosat.
Körbenézett, és észrevette Bělkát, aki csendben ült a bokor mellett.
Közelebb lépett, elővett egy darabka répát a hátizsákjából, és letette a földre.
„Köszönöm,” mondta halkan. „Emlékeztettél, ki vagyok. És mi az, ami igazán számít.”
Bělka visszasétált az erdőbe. Nem vágyott tapsra, hírnévre vagy dicséretre. Tudta, hogy helyesen cselekedett.
És azóta azt mesélik az erdőben, hogy vannak dolgok, amelyek nem valók az állatok világába — mert még a legtisztább lelket is megmérgezhetik.
De egy tiszta szív, még ha kicsi és szőrös is, többet gyógyíthat, mint az egész emberi világ.
Отправить ответ