A horvát tengerparton egy nyári délután olyan volt, mintha egy prospektusból vágták volna ki – kék ég, nyugodt víztükör, enyhe szellő. A Velika Luka-öböl strandja tele volt turistákkal és helyiekkel, akik élvezték a napsütést. A gyerekek homokvárakat építettek, az idősebb párok kávéztak a teraszokon, a paddleboardosok pedig lustán ringatóztak a vízen.
Aztán jött a hullám.
Figyelmeztetés nélkül, vihar nélkül, földrengés nélkül. Egyszerűen csak egy hullám. Talán három méter magas, mégis csendes. Halk mozdulattal emelkedett fel a horizonton, és mielőtt bárki reagálhatott volna, hatalmas robajjal csapott le a partra. Napozóágyak, törölközők, emberek – mindenhol káosz volt. A felnőttek kiabáltak, a gyerekek sírtak, a víz egészen az útszéli éttermekig elért.
Csak néhány másodpercig tartott.
Ezután a tenger hirtelen visszahúzódott, mintha mi sem történt volna. A nap tovább sütött. Minden gyanúsan gyorsan megnyugodott.
De éppen ez a nyugalom kezdett nyugtalanító lenni.
„Olyan volt, mintha a tenger hirtelen másként lélegzett volna,” mondta később Petar halász, aki csónakjából figyelte az eseményeket.
„Csend. Még a madarak sem énekeltek. És a víz… más volt.”
Azok, akik a parton maradtak, furcsaságokat kezdtek észrevenni. A vízből tárgyak bukkantak elő, amelyek nem illettek oda – régi fahajó-darabok, rozsdás hordók, tengeri moszatok, amelyeket még soha nem láttak az öbölben. És aztán jött valami, ami a legracionálisabbakat is megrémítette.
A homokban nyomok maradtak. De nem emberi vagy állati nyomok voltak. Túl szélesek voltak, furcsa karmokkal. Néhány nyom a tengertől az erdő felé vezetett. Mintha valami kimászott volna a vízből.
A helyi hatóságok nem voltak hajlandók kommentálni az eseményt. Hivatalosan ritka természeti jelenségről volt szó, úgynevezett meteotszunamiról – egy légköri nyomásváltozás okozta hirtelen tengeri hullámzásról. De a pletykák gyorsan terjedtek az emberek között.
A helyiek egy több mint kétszáz éves legendáról beszéltek, a „mélység hangjairól”, amelyek mindig akkor jelennek meg, amikor a tenger visszaad valamit. Állítólag régen, egy hasonló hullám után egy egész halászfalu tűnt el, és soha senki nem találta meg a nyomukat – csak a csónakokat, amelyek üresen lebegtek a mólónál.
„Ez nem az első alkalom,” suttogta egy öregember a világítótoronynál. „És nem is az utolsó.”
Az esemény óta a Velika Luka strand üres maradt, még a legmelegebb napokon is. A turisták elkerülik. A helyiek azt mondják, éjszaka különös hangok hallatszanak a víz felől – halk léptek, kaparászás a sziklákon, vagy talán… lélegzés.
És akik túl sokáig maradtak ott, azt állítják, hogy a legnagyobb veszély nem magában a hullámban rejlik – hanem abban, ami utána jön.
Отправить ответ